A Carson Coma novemberben ünnepli az első születésnapját az Akvárium Klubban. A hattagú együttes üdítő színfolt a mai magyar zenei életben: állandó jókedvükkel és a hatvanas éveket idéző, bohókás stílusukkal hamar belopták magukat a közönség szívébe. Ma már lelkes rajongótábor követi őket koncertről koncertre. A banda basszusgitárosával, Jónás Attilával készítettem interjút.

Már a találkozó helyszíne is árulkodó: Attila javaslatára az Úri muri nevű „mulatóban” ülünk le beszélgetni. Oda érkezve mintha hirtelen vagy 50 évet utaznék vissza az időben. A bejárati cégéren egy cilinderes úriember söröskorsót szorongat, a bejárat előtt pedig első pillantásra maga James Dean fogad, félvállra vetett kabáttal, lazán hátrafésült hajjal, a legsötétebb napszemüvegben, szájában az elmaradhatatlan cigarettával. Kétszer kell odanéznem, mire rájövök, hogy nem az amerikai filmlegenda szelleme jelent meg nekem, hanem Jónás Attila az, aki időgép nélkül is sikeresen repít el a hatvanas évek világába. 

Mi inspirálta a zenei stílusodat? 

Azt nem mondanám, hogy kialakult stílusom lenne a zenekaron belül. Viszonylag friss vagyok, mint basszusgitáros, most alakul valami. De a többiek azt mondják, hogy ha én játszom, azt fel lehet ismerni, mert az kicsit olyan álomvilágszerű. Alapvetően a rock’n’rollból indultam ki. Elvis, Little Richard, Wanda Jackson, Eddie Cochran, ilyesmi. Aztán ahogy kezdtem felfedezni a különböző évek újabb és újabb stílusait, a rejtett gyöngyszemek tetszettek meg, az ilyen számok misztikussága mindig jobban megragadott. Például ott volt a Beatles, de ott volt Jet Harris is. Ezért is igyekszem mindig valami olyan megoldást találni a számon belül, ami megfelel zeneelméletileg is, de egyben váratlan is. Tehát, ha stílusba kell foglalnom, akkor „hivatalosan” az R’n’B és a rock’n’roll inspiráltak, bár valószínűleg két év múlva már sokkal pontosabban fogok tudni válaszolni erre a kérdésre, mert ez most pont egy „alakuló” korszakom.

A szólólemezed készítésekor mi volt számodra fontos?

Általánosságban igyekszem arra figyelni, hogy a muzsikámnak feszessége legyen. Hogy akár ne is kelljen ének hozzá, ahogy a szólóanyagomban sincs. Hogy a hangszerek olyanfajta masszát alkossanak, ami önmagában is megállja a helyét. 

Hogyan kerültél be a csapatba?

Még korábban volt egy zenekarom, amit általános iskolában alapítottam. Megnéztem egy filmet a Beatles megalakulásáról, és azt gondoltam, hogy ha Lennonnak ment, akkor nekem is menni fog. AC/DC-t meg Greenday-t játszottunk, kicsit szedett-vedett volt, de a miénk. Ez tartott másfél évig, aztán nyolcadik körül felbomlott. Utána tizedikben éreztem azt, hogy megint zenélni akarok. Akkoriban, 2015 elején hallottam először a Middlemist Red nevű együttest, ami nagyon tetszett. Pont elkezdett érdekelni a basszusgitár, nekik meg nagyon jó basszerosuk volt. Tavasszal poénból beírtam a ZenészApróba, hogy Middlemist Red, és a ZenészApró kiadta a Carson Comát, mint együttest, akik hasonló zenét játszanak, akik a hirdetésükben pedig pont basszusgitárost kerestek.

Megírtam nekik, hogy nincs se basszusgitárom, se basszusgitáros tudásom, de szeretnék jelentkezni a posztra, mert szívesen kipróbálnám magam. Mint kiderült, ez egy olyan hirdetés volt, amit már hónapokkal előtte adtak fel, és már nem is nézték az emaileket. Giorgio, a zenekar énekese teljesen véletlenül lépett be a fiókba, látta az üzenetemet és behívott. Egy kölcsön basszusgitárral mentem el és egyetlen számot, a The Doorstól a Riders On The Storm-ot tanultam meg, tudod, hogy kicsit lehessen “gizdázni”. Pár nap múlva mondták, hogy próbáljuk meg együtt. 

Milyen élmény volt az első nagy koncertetek? Mit változtatott meg?

Mielőtt ez az egész elkezdődött volna a tavaly november nyolcadikai bemutatkozó koncertünkkel, volt egy másik felállás ugyanezzel a névvel, de más emberek alkották a formációt. Akkoriban elég jó helyzetben voltam a zenekaron belül, szerettek a színpadon. Igazi sztárnak éreztem magam. Utána jött 14 hónap felkészülési időszak. Nagyon távol kerültem attól, ahol én jól érzem magam, a színpadtól. Teljesen leépült az a fajta nem is önbizalom, inkább önkép, ami „rám ragadt”. Lementem egy kis nyeszlett, nyüzüge akárkibe, teljesen magamba fordultam. Azt hittem, hogy a világ vége jött el, de. De aztán jött a november 8., az első nagy koncertünk, felmentem a színpadra, és az emberek sikongattak. 

Nem értettem, hiszen akkor még csak egyetlenegy klipünk volt kinn. A koncert után olyan fajta népszerűség kezdődött el, ami elég hamar elkábítja az embert. A hatodik, hetedik teltházas koncert után, ahol előzenekarként vettünk részt, már természetesnek tűntek ezek a dolgok:, a rajongás. Azt hiszed, hogy - ha nem is minden a tiéd -, de mindenből „jár” valami. Aztán van egy pillanat, amikor - ha te olyan ember vagy, aki meg akar maradni annak, aki addig is voltál - azt mondod, hogy állj. Nem szabad elszállni, elvégre nagyon az elején járunk még. Idén nyáron a fesztiválok közepette éreztem azt, hogy kezdek elkanászodni. Hála az égnek időben észre tudtam ezt venni, és azóta igyekszem kordában tartani a negatív oldalamat.

Mi segít a földön maradni?

Az, hogy nekem is fel kell kelnem hét órakor majdnem minden reggel. És az, hogy direkt vállalok olyan dolgokat, amik segítenek a földön maradni. Ha úgy tetszik, a civil életben is próbálok sikeres lenni a magam módján.

Milyen ember az, aki ilyen zenét csinál?

A legfontosabb az, hogy milyen hatással van a hallgatókra, nem az, hogy ő maga milyen ember. De talán azt mondanám, hogy érzékeny ember az, aki ilyen zenét csinál, én legalábbis az vagyok. Érzékeny, mert reménykedem, és nem hiszek. Makacs… Csak csinálom, csinálom, csinálom, eszetlen módon, és a kudarc csak feltüzel. Van valami a fejemben, amit meg akarok csinálni, é. És ez nagyon sok szenvedéssel jár, hiszen erre kapcsolatok, munkalehetőségek mehetnek rá, erre akár egy egész élet is rámehet. Bizonyos értelemben bolond emberek vagyunk mi zenészek, mert egyetlenegy lapra teszünk fel mindent, amit ráadásul fel sem fordítottunk, és kettestől ászig bármi lehet.

Nemrég volt a negyedik Magyar Klipszemle, amin többek között megkaptátok a legjobb klipért járó díjat és a zsűri különdíját. 

Engem nagyon meglepett. A csapatban is mindenki nagyon elérzékenyült, nagy ölelkezések, a háborút megnyertük, a matróz megcsókolta a nőt, mint ’45-ben a fotón. Úgyhogy tényleg parádé volt, mindenki dáridózott. 

Innen hova tovább?

Nyilván jövőre is el szeretnénk vinni ezeket a díjakat, sőt felül akarjuk múlni magunkat. Nem dőlhetünk hátra. Olyan, hogy megnyugodjunk, szerintem nem lesz soha. Magamról legalábbis tudom, hogy soha nem leszek teljesen elégedett. 

A Carson Comát legközelebb november 15-én Pécsen, a Pécsi Est nevű helyen láthatjuk. November 30-án pedig Budapesten, az Akvárium KisHallban tartják első szülinapi zsúrjukat, amelyre már kaphatók a jegyek.

címlapfotó: Budapest Park

portréfotók: Mezei Marcell

2019. november 7. 

Sütő Judit Nóra