Lassan berendezkedtem már, az új élet megszokottá vált. A hétköznapok csak úgy szaladnak. Az idő felfoghatatlan tényező, mert szinte egy csendes, elmélkedős pillanat sincsen. Nincs olyan, mikor megálljt parancsolhatnék neki, teljes a küzdelem ellene. A karórán és a tanórán is ugyanolyan mértékkel mérik, tehát mégis az ő oldalán kellene állnom, együtt kellene működnöm vele. Mindenki ismeri azt, amikor kicsúszik a lába alól a talaj, a tennivalók egybetorlódnak. Ilyen időszakban vagyok most és nem tudom, hogy van-e megállás. Karácsonyt remélek és fahéjillatot, mikor hazautazok majd szeretteim körébe és megállok egy pillanatra a gyertyafényben. Ez az ünnep mindig olyan más, szinte velem együtt fejlődik. Egyre különlegesebb lesz. Kiteljesedik. A harmónia jut eszembe (talán csak a gyomrom tájékán nem). És ami a legfontosabb: végre megfoghatóvá válik az idő, találok egy nyugodt percet.
A legszebb azonban mégis az, hogy a fény ünnepének békéje már előre meg szokott érinteni. Még csak most kezdődött el a tél, de az első hótól kezdve, ami már nem áll latyak formájában a járdákon, hangulatos lesz minden helyszín. Berlin sem kivétel, bár a metrót nem szeretem ilyenkor, mert az emberek borszagot gőzölögnek és nyomakodnak. Ősz vége felé még a biciklimre pattantam fel, hogy beutazzam a környéket. Újra turista voltam, magyarul kezdtem el gondolkozni ismét. Szabadságot éreztem a menetszélben és nemtörődömséget mindennel szemben a látványon kívül. Igazán hátrahagyhattam a gondolatokat, amik a szürkeséghez, a mindennapokhoz kötöttek. Nem kellett küzdenem az idő hatalma ellen, megbékéltem vele.
Ez a rövid kirándulás jutott eszembe tegnap délután is. Elhatároztam, hogy megismétlem. Most el kellett hagynom a biciklit, mert igazi, karácsonyjelző hó hullott az éjjel. Gyalog indultam útnak, a telefont kikapcsolva tettem el. Ne zavarjon senki! Kiszálltam egy külvárosi állomáson az S-Bahnból, igyekeztem memorizálni, hogy hol is vagyok. „Teltow Stadt” felirat és egy jó illatot árasztó döneres bódé. Ezt lehetetlen nem megjegyezni.
Róttam az utcákat egymás után, minden szembejövőnek megvizsgáltam az arcát. Vagyis amennyi kilátszott a sálkupacból. Gondolataim azonban még mindig egy bizonyos japán szólásmondás körül keringtek, egyszerűen nem találtam meg az értelmét. A közeli piac fényei és zsibongása vonzottak, arra vettem az irányt. Megállapítottam újfent, hogy a németek egy jelentős része túlságosan is szeret enni. Vagy már most kezdik a karácsonyi bevásárlást? Ekkor jutott eszembe először az idei Karácsony, megcsapott a hangulata. Az idő is mintha engedett volna szorításából, bár még erősen küzdött. Kérdéses volt, hogy ki győz: Ő vagy én.
Elmaradoztak a hangok, már csak az esti közvilágítás fényei vezettek. Talán ezért is botlottam meg. Egy fa gyökere, ami képes volt még az aszfaltot is áttörni, kibillentett az egyensúlyból. A gyökerek útját követtem tekintetemmel és lassan felnéztem a fölöttem kiterebélyesedő, súlyos koronára. Nem voltak meg a falevelek, de a hó művészi formában rakódott rá a legvékonyabb gallyakra is. Lenyűgözött ez a megformálás, mintha egy festményt tanulmányoznék. Láttam már életemben ki tudja hány fát, de ez volt az első, amelyet komolyan vettem. Megérteni véltem. Átéreztem nyugalmát és szilárdságát, ami büszkeséggel párosult. Most biztosan éreztem: én győztem. Az idő engedett és megfagyott. Művészien, mint a hó a fán.
Megpróbáltam megkerülni a fát, de kerítésbe ütköztem. Szerencsére egy közparkban állt, ahová be szabadott mennem. Átmásztam a kerítésen, mert nem találtam a bejáratot. Ebből a szögből a fa magányosnak tetszett, körülötte nem volt más, csak hó. És egy pad. Rajta egy kabáthalom. Ekkor visszazökkentem a földre és előtört az igenis indokolt félelem belőlem. Egyedül mászkálok kihalt utcákon, azt sem tudom, hogyan fogok majd visszajutni a metróhoz és a hideg egyre metszőbb. De ahelyett, hogy elfutottam volna, csak megálltam tisztes távolságban a padtól. Biztos voltam benne, hogy egy hajléktalan fekszik ott, akár rossz ember is lehet. Elfelejtettem a fát. De akár jó ember is lehet. Sokat próbálkoztam már azzal életemben, hogy ne ítéljek meg senkit, főleg ne alaptalanul. Mégse mertem előrelépni. Álltam így mozdulatlanul pár percet, pár órát, utólag sem tudom.
Mikor az ember felült, összerezzentem. Felállt, nyújtózkodott, mint aki kialudta magát. Engem észre sem vett, a fához lépett. Körbefonta törzsét karjaival. Megölelte. Eltűnt a hideg, elöntött a láz belülről. A lábaim felengedtek, tudtomon kívül elindultam felé. Hátát a fának döntve, mosolyogva állt. Mintha már várt volna rám. Nem tudtam mit tegyek, a lábaim függetlenítették magukat az akaratomtól. Az időre nem támaszkodhattam, már rég feloldódott a végtelenben. Félszegen elmosolyodtam. Megfogta a kezem és rátette a göcsörtös kéregre. Átjárt a meleg, mintha meggyógyultam volna. Mintha sok éve szenvedtem volna a bizonytalanságtól és hirtelen kitisztulna az ég. Meglepően nyugodt lettem, akárcsak Ő és a fa.
- Most már a kezedben van, érezheted az ujjaid alatt. Megfoghatod és bánhatsz vele, ahogyan csak szeretnél. Arra és úgy használhatod, amire kell. Nem kell legyőznöd, mert a te szerves részed. Ne küzdj ellene, mert felesleges. Te irányítod! - így szólt az ember. Rövid szünet után folytatta:
- Rá kell ébrednünk, hogy nem a sors játszik velünk. Mi játszunk vele…
- Ahogy az idővel is – fejeztem be a mondatot és felé fordultam. Mosolya még mindig nem tűnt el, áthatotta egész lényét. Nem válaszolt semmit, csak melegen bólintott. Elindult a kerítés felé. Mikor én is átmásztam, már csak a körvonalait láttam az utcasarkon. De mintha megérezte volna, hogy nézem. Megállt és visszanézett a sűrű hóesésben. Még így is éreztem a mosolyából sugárzó meleget. Az idő felolvadt és békét kötöttünk. Nem fáztam többé.
Taxner Tünde
