„Habár álmodtam már róla, nem gondoltam volna, hogy valaha is külföldön fogok a világ minden pontjáról érkező közönségnek énekelni. Mégis hamarabb megtörtént, mint azt elképzelni mertem.” - Reményi Orsolya vendégszerzőnk, a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi gazdálkodás szakos hallgatójának beszámolója a Németországban töltött előző egyetemi évéről. 

Passauban egy ideje minden félévben alakul egy úgy nevezett „International Band”, amelyhez bárki csatlakozhat, aki játszik valamilyen hangszeren, vagy legalább annyira tud énekelni, hogy nem ijeszti el vele a közönséget. A 2018/2019-es tanév első félévében is színes társaság verődött össze: egy tunéziai gitáros, egy félig német, félig brit dobos, egy magyar zongorista, két francia, egy marokkói és jómagam, mint énekes alkottuk a zenekart. Az egészet egy német srác koordinálta, aki maga is több hangszeren játszott, így be tudott ugrani, ha valaki nem ért rá. Ugyan a fő cél saját magunk szórakoztatása volt, hébe-hóba akadt egy-egy fellépés is, főleg egyetemi programokon.

Amikor egy szép tavaszi délutánon derült égből villámcsapás módjára megkaptam a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst) által németországi tanuláshoz kínált ösztöndíjat a következő félévre Passauba, nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy van mit behozni papírmunka terén az Erasmusos társaimhoz képest. Két barátnőmmel szerencsére együtt utazunk Bajorországba a DSG (a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Karának Német Nyelvű Gazdálkodástudományi Képzési Központja által német nyelvű, mesterszakon kettős diplomát is kínáló) programnak köszönhetően, így osztoztunk minden jóban és rosszban. Együtt álltunk neki a reménytelennek tűnő lakáskeresésnek, közösen leveleztünk a passauiakkal, hogy pontosan milyen papírokat és meddig kell leadni. Majd mikor nyár végén hozzánk is eljutott az információ, hogy bizony a Learning Agreement-et nekünk is el kell készítenünk és három fél által aláírva le kell adnunk, akkor együttes erővel zaklattuk a tanszékeket a tárgybefogadáshoz szükséges aláírások miatt. (Épphogy csak sátrat nem vertünk az irodák előtt. A módszer azonban hatásosnak bizonyul, három nap alatt megszereztük az összes szükséges pecsétet.) Néhány nappal később pedig már az új otthonunkban sztorizgattunk az egészről.

Sikerült közösen albérletet találnunk, ami csak a miénk volt. Panaszra nem lehetett okunk, modern és tágas volt, nem beszélve arról, hogy nagyon központi helyen feküdt, szinte minden 5 perc gyalogos távolságra volt. Az első pillanattól kezdve otthon tudtam érezni magam, de nem sok idő akadt elkényelmesedni, ugyanis kezdődtek az egy hónapon keresztül tartó orientációs hetek. Rögtön az első héten német szintfelmérőt kellett írni, ami alapján csoportokba osztottak minket. Ezekben a csoportokban töltöttünk 60 idegörlően hosszú németórát az elkövetkező 3 hétben. Ezek a tanórák egyébként nem voltak hasznosak, de cserébe legalább nagyon unalmasnak bizonyultak. Később azonban kiderült, hogy a többi csoport jobb tanárt fogott ki, így az óráik is jobban teltek.

Természetesen nem merült ki a program a németoktatásban, volt szervezett könyvtár látogatás, Campus tour, városnézés és társaik, amire mindenki kedve szerint mehetett. Persze voltak a diákságot sokkal jobban vonzó programok is, többek között kocsmatúra, BMW gyárlátogatás, karaoke este, valamint egy és több napos kiruccanások különböző helyekre. Én a bajor erdőben egy egynapos kiránduláson vettem részt, valamint a Bajor Alpokban töltöttem 4 napot egy 40 fős társasággal. Ezek voltak az igazán jó alkalmak megismerni a társaságot, igazi osztálykirándulás hangulat volt. 

A tanítás kezdetével gondoltam végre megismerkedhetek néhány helyivel is, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Elég leszögezni, hogy a németek nem túl barátkozós típusúak. Persze nem szép dolog sztereotipizálni, főleg nem akkor, amikor ennyi külföldivel van körülvéve az ember, de sajnos a tapasztalat ezt mutatta. 

Mivel összesen hat tárgyat vettem fel, így bőven jutott idő az elmaradhatatlan Erasmus Party-kra, Movie Night-okra, sportolásra… Apropó sportolás! Az egyetem kínálatában több, mint 40 féle sportórán lehetett részt venni, és majdnem mind ingyenes volt. Míg a fiúk nagy része a konditeremben próbálta ledolgozni az elfogyasztott (nem kevés) sörmennyiséget, addig a különböző táncórák a lányok körében voltak népszerűek. Mindenki talált kedvére való mozgásformát.

Fontos programponttá nőtte ki magát a vasárnapi ebéd is. A héten egyszer összegyűlt a magyar társaság, hogy együtt együnk. Míg mi (pontosabban én) főztünk rájuk, ők addig kifizették az alapanyag költséget, így mindenki jól járt, ráadásul felejthetetlen délutánokat töltöttünk együtt. Itt jegyezném meg, hogy a „halk” szó, mint jelző ilyenkor nem igazán volt jellemző ránk. Szerencsére a szomszédok jól tűrték a hangerőt, vagy legalábbis jól titkolták a felháborodásukat. 

Mindezek után azt hiszem nem csoda, ha azt mondom, nagyon gyorsan telt az idő. Valamikor november elején realizáltuk először, hogy milyen rövid is valójában egy félév. Hamar el is döntöttük, hogy ha adódik rá lehetőség, maradnánk még egy szemeszter erejéig. A gondolatot tettek követték, de a DAAD ösztöndíjnál a hosszabbítás nem volt opció. Anyagi támogatás nélkül viszont igencsak költséges tud lenni az a néhány hónap Németországban. Habár a végén már enélkül is maradtunk volna, szerencsére a Campus Mundi Freemover pályázat - ami egy keveset reklámozott, de annál hasznosabb pályázati forma - megmentett minket. Hármunk közül, akik együtt mentünk, ketten pályáztuk meg, és mind a ketten el is nyertük. Szó szerint elsírtuk magunkat örömünkben.

Ennek a hírnek a tudatában már nem maradt más hátra a karácsonyi szünetről visszatérve (amelyre természetesen hazautaztam), mint a vizsgákra való készülés, amelyek február végén voltak esedékesek. Ugyan év közben nem kellett beleszakadni a tanulásba, sajnos ez már nem volt igaz a vizsgaidőszakra. A passaui vizsgák messze földön híresek nehézségükről. Ha mindez nem lenne elég, mindegyikre mindössze 60 perc áll rendelkezésre, és csak egyetlen vizsgaalkalom van kiírva. Egy dolog tehát, hogy szerencsésnek kell lenni az időpontok tekintetében, de ha véletlenül megbuksz, akkor nincs lehetőség javítani.  Így tehát február közeledtével a kocsmák és a könyvtár telítettségének fordított arányossága igencsak szembetűnő volt. Míg a szórakozóhelyek esténként szinte pangtak az ürességtől, addig a könyvtárban vérre menő harc ment a helyekért. Az utolsó egy hónap tehát valóban a tanulásról szólt, azonban szerencsére meg is volt a gyümölcse: habár minden tárgyból ugyanazt a vizsgát írtam, amit a helyiek, végül egészen szép eredményekkel zárult a félév. Megkönnyebbülve és abban a tudatban, hogy egy hónap múlva visszatérek hagytam magam mögött Passau városát március elején. 

Az otthon töltött egy hónap sem telt eseménytelenül. Mindent elölről kellett kezdeni, ami a papírmunkát illette. A rutin ellenére is sok-sok órába telt mindent elintézni. Ráadásul a passaui albérletünk csak egy fél évre szólt, így a lakáskeresés sem maradt ki a sorból. Mivel a barátnőmmel, akivel együtt hosszabbítottunk elhatároztuk, hogy külön költözünk, az ő új otthona egy kollégiumi szoba lett, én pedig három lányhoz költöztem be negyediknek egy albérletbe. Ezzel ismét szerencsém volt: továbbra is minden gyalogos (legfeljebb biciklis) távolságra volt, és a nemzetközi társaság cseh, német és albán tagjai is végtelenül kedvesnek bizonyultak. Már ismerősként köszöntöttem az utcákat és sok-sok embert, valamint az elmaradhatatlan orientációs hetek programjait is. A nyelvtanfolyam ezúttal elmaradt, de sok program hasonló volt az előzőekhez. Azonban gyakorlatilag teljesen új társaság érkezett a nyári szemeszterre. (Nem véletlen hívják annak: április végétől augusztus közepéig tart. Nem gondoltam volna, hogy valaha önszántamból fogok nyáron iskolába járni.)

Ahogy elérkezett a jó idő, megszaporodtak a grill partik, valamint a medencés bulik. Olyan volt az egész, mintha a nyaralás mellett mellékesen néha órákra kellett volna járni. A zenekarral ott folytattuk, ahol abbahagytuk (azt leszámítva, hogy egy-két tag elment, és jött néhány új), az órák közti szüneteket az egyetem melletti füves területen napozva töltöttük, az egész városban barbecue illat terjengett, minden és mindenki kivirult. Habár órákig tudnék erről a félévről is mesélni, azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy talán még az előzőnél is emlékezetesebbre sikerült. A már meglévő barátságok elmélyültek, újak alakultak ki, a városba - ha lehetséges - még jobban beleszerettem, és otthonról így még azok is meg tudtak látogatni, akiknek a téli félévben erre nem volt lehetőségük. 

Habár nem minden pillanata volt könnyű ennek az egy évnek, semmi pénzért nem cserélném el másra. Nem csak rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, de a klisével élve egy második otthonra is leltem. Mivel mindössze néhány hónapig bírtam a város és az ottani emberek nélkül, így már tapasztalatból tudom mondani, hogy „látogatóként” is ugyanolyan szeretettel látják az embert, mint diákként. Ha tehát egy tanácsom lehetne mindenki számára, az valahogy így szólna: „Menjetek cserefélévre! Nem fogjátok megbánni.” (Meg legyetek jóban a TO-s nénivel, az sosem árt…)

Reményi Orsolya vendégszerző