Federico Fellini közel száz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a közép-olaszországi Rimini városában. A híres rendező és forgatókönyvíró mára már kultikussá vált filmjeivel 25 különböző díjat és rengeteg Oscart nyert. A világ az elmúlt hetekben megtelt az olasz mesterről való megemlékezésekkel, ezért mi is körbe jártuk, miért is volt fontos ő, amihez fontos támpontot adott az Olasz Kulturális Intézet Fellini-estje is. (Kicsit) szubjektív tapasztalatok a valaha élt legnagyobb rendezőről és művészetéről.

Írta: Bálits Mihály

A kereskedő szülőktől származó rendező az olasz fasizmus alatt nőtt fel és sok pályatársához, például David Lynchhez hasonlóan a képzőművészet nyomán kezdett el érdeklődni a filmek iránt. Fiatalon bábokat készített, agyagozott, képregényekért rajongott és a cirkusz, valamint a színjátszás mellett a mozi is érdekelte. A római jogi egyetemre való beiratkozása miatt sikerült elkerülnie a katonai szolgálatot, bár az előadásokra nem járt be. Újságíróként, grafikusként keresett pénzt, majd rádiójátékoknál segédkezett íróként, ahol már profi színészekkel dolgozhatott együtt. A háború után forgatókönyvíróként és beugró rendezőként foglalkoztatta Roberto Rossellini rendező, aki felfedezte Fellini képzelőerejét, írói tehetségét és vizuális érzékét. Pár Rossellinivel eltöltött dolgos év után 1951-ben megalkotta első saját filmjét, a Fehér Sejket.

A fasizmus és a háború alatt felnőtté váló ifjú író-rendező pont Rossellinivel együtt született bele a világégés utáni egyik filmművészeti trendbe, a (neo)realizmusba, ami áthatotta legtöbb alkotását. De ami még fontosabb, hogy a maestrot ezzel együtt mindig is érdekelte, hogy mi van a felszín alatt – ezért filmjeiben a realizmus váltakozik a szürrealizmussal.

A kis, tengerparti olasz falu, a fasizmus tombolása, illetve a háború olyan gyermekkori tapasztalatokat jelentettek számára, melyekből táplálkozhatott mindkét irányzat: ettől olyan sokszínű Fellini szinte minden alkotása. Ebből eredően tudta ilyen jelentős mértékben rajta hagyni bélyegét a filmművészeten. Ahogyan a szexualitást ábrázolja, az időt lefesti és amilyen humorral mindeközben operál, mind-mind jellemzői egy nagyon mély lírai lenyomatnak, ami sokszor profán viccekkel és általában lenyűgöző képi világgal keveredik.

Olyan erős volt a hatása a filmművészetre, hogy szinte észre sem vesszük, hány híres rendező munkáját befolyásolta. Paolo Sorrentino, Scorsese vagy a Coen testvérek filmjeit nézve viszont felfedezhető, hogy Fellini ott van a Nagy Szépségtől kezdve a Casinon át a Nagy Lebowskiig. Aki nem hiszi, nézze meg valamelyiket, és utána kapcsolja be csupán 20 percre a Rómát vagy a 8 és felet. Egyik alkotót filmjei mélysége, másikat az időhöz való viszonyulása, harmadikat utánozhatatlan humora kapta meg. Ebből kifolyólag az olasz rendező kicsit olyan, mintha minden filmes apukája lett volna. Ha valaki belenéz az elmúlt pár év Oscar-nyertes filmjeibe (például a Moonlight-ba vagy Shape of Water-be), még bennük is rá lehet bukkanni Fellini nyomaira.

Határtalan képzelőerő

Fellini jelentőségének tulajdonítható, hogy az Olasz Kulturális Intézet az évfordulóra külön estét szervezett az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol beszélt a szervezet és az Uránia vezetője is. A beszédek után pedig levetítették azt a filmet, amely talán a legjobban sűríti össze Fellini művészetét: az Amarcordot.

A filmet eredetileg 1973-ban mutatták be. Mint Fellini összes filmje, ez is Olaszországban forgott, viszont akármennyire is zseniális tájakat lehet látni benne, a kész anyag nagyjából 95 százalékát stúdióban vették fel. Az a jelenet például, ahol a város népe a fasiszta vezért várja, a filmstúdió bejáratánál forgatták. A cselekménynek nincs sok eleme, sőt nem is biztos, hogy van cselekmény: a film a rendező szülővárosának egy évét mutatja be. Túljátszott, túldramatizált, vicces, groteszk karakterekkel, tragikus halálesettel, egy kisvárosban megtalálható minden embertípussal. 

De mindezekkel együtt az Amarcord végtelenül szürreális: ahogyan a fasisztákat éltetik, vagy ahogy a molett fiú az esküvőjét hőn áhított szerelmével elképzeli, mind-mind jól ábrázolják a kis sztorikból összetevődő film felszín alatti abszurditását, mélységét és báját. Keretes szerkezetről van szó, és a lényeg csak a lazán összekapcsolódó, anekdotikus történetfüzérekben lelhető fel. Meg persze a gyönyörű, festői olasz tájban: az ezekbe beleszőtt groteszk képek azok, amelyek az egész film lélekemelő mivoltát adják. Mint például az a jelenet, amikor a főszereplő család egyik megbolondult tagja felmászik a tanyán egy fára, és az Istennek sem akar onnan lejönni, miközben kővel dobálja az érte siető család tagjait, és azt kiabálja, hogy „nőt akarok”.

Talán ezekért a jelenetekért választotta az Olasz Intézet az Amarcordot a megemlékezés alkalmára. Fellini a film megjelenési évében simán vitte az Oscart ezzel a filmmel, amely annyira jól egyesíti a szürreális és a neorealisztikus stílusjegyeket, hogy időtlen lesz tőle. Mindezek az elemek persze megtalálhatóak Fellini más filmjeiben is, mint például a már említett 8 és félben vagy a legtöbbre tartott Rómában. Pont erről a filmről beszélt korunk egyik leghíresebb olasz rendezője, a már említett Sorrentino, talán a legjobban megfogalmazva a száz éve született mester lényegét: szerinte a titok Fellini határtalan képzelőerejében rejlik.    

A film Shakespeare-je vagy Mozartja

Sorrentinohoz hasonló véleményen vannak a magyar filmesek is. A HVG nemrég megszólaltatott pár magasan jegyzett magyar rendezőt, hogy mondják el róla véleményüket. Az Oscar-díjas Deák Kristóf azt állítja, Fellinitől tanulta azt, hogy társadalmi témájú történetet mesélni csak úgy érdemes, ha szépségbe, fantáziába, emelkedettségbe csomagolja az ember, míg a Moszkva tér rendezője, Török Ferenc a művész szabadságát emeli ki:

„Szabadon alkotott, sokat improvizált, nem követte a forgatókönyvet, nagyon is mert és szeretett szabálytalan lenni, ez volt az egyik titka. Hasonló erejű művész, mint a festészetben Pablo Picasso.”

Reisz Gábor, aki a VAN mellett a tavaly kijövő Rossz Verseket is jegyzi, azt írta róla: „Rengeteg filmnyelvvel kísérletezett, őrületesen szabadon fogalmazott, játszi könnyedséggel váltogatta a szürrealizmust a hús-vér realizmussal”. Gigor Attila pedig azt mondta: „Nem tudom megmondani, hogy Fellini lehet-e a film Shakespeare-je vagy Mozartja”. Hozzátette azt is, ami feltételezhetően nagyon jól összefoglalja a világ filmeseinek véleményét:

„Én kevés művészt tudnék mondani, akiről azt gondolom, hogy az életműve nélkül szegényebb lenne az emberi kultúra, vagy legalábbis nagyon más lenne. Nagyon keveset. Fellini ilyen.”

Bálits Mihály

2020. január 31.

Kiemelt kép: Fellini és Donald Sutherland mint Casanova / COLLECTION CHRISTOPHEL/© PRODUZIONI EUROPEE ASSOCIATI/PRODUZIONI EUROPEE ASSOCIATI

Képek forrása: IMDb - Amarcord