Tegyük fel, hogy politikatudomány-hallgató vagy. Beülsz a politikafilozófiára nagy reményekkel. Azt várod, hogy megtanítsanak mindent főbb politikai elméletet, a konzervativizmustól kezdve egészen a szélsőbaloldali irányzatokig. Ám a tanár váratlan bejelentéssel kezdi az órát. Csak a liberalizmusról fogtok tanulni egész évben, semmilyen más politikaelméletet sem fog megemlíteni. Az indoklás? Mivel manapság a legtöbb ország többé-kevésbé a liberális demokrácia elvei alapján működik, ezért nincs értelme másról tanulni. Ugye, milyen értelmetlen?

Márpedig a közgazdaságtan-oktatás - kevés kivétellel - hasonlóan zajlik. A területet az úgynevezett neoklasszikus közgazdaságtan dominálja, amelynek modelljei a legtöbb esetben elavultak mára. A neoklasszikus paradigma alapvető feltételezései közé tartozik a tökéletes információátadás, a verseny, és ezáltal a saját magát szabályozó piac. Ezeket az alapelveket Paul Samuelson összegezte először az 1948-as Economics című mintatankönyvében. Ha megnézzük egy bevezető közgazdaságtan-kurzus anyagát, láthatjuk, hogy alig változott valami 1948 óta. Az alábbiakban három problémával demonstrálom, hogy miért elégtelen a neoklasszikus közgazdaságtan a mai problémáink megoldására. 

1. Intézmények: a mai közvélekedés szerint az intézményeket nem lehet, és nem is érdemes beszorítani csupán a magántulajdon, a piac és a kormány hármasa közé. A vezető munkaközgazdászok mára már elismerik, hogy a szociális normák, szakszervezetek és alternatív munkalehetőségek sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a piaci körülményeket, mint azt korábban gondolták. Ipari közgazdászok szerint a cégeket nem lehet egységszinten elemezni, mivel hiába piaci szereplők, a közintézményekhez hasonlító belső politikájuk jelentősen befolyásolja a piaci döntéseiket. Monetáris közgazdászok pedig a nagy pénzintézetek működéséről állítják ugyanezt. Ennek ellenére a neoklasszikus dogma értelmében a legtöbb közgazdaságtan-kurzuson teljesen figyelmen kívül hagyják az intézmények befolyását a gazdaságra.

2. Hitel- és pénzkibocsátás: Már rég elmúltak azok az idők, amikor a konjunktúraciklus hajtóerejének a technológiai sokkot hitték. Valójában az egyszerű hitel- vagy pénzkibocsátás is beindíthatja a folyamatot, mivel mára már világossá vált, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan dogmáival ellentétben a hitel és pénz nem csupán nominális változók, hanem valódi okozati erejük van. Példaként, az extra hitelkibocsátás akár a piac összesített fluktuációira is hatással lehet. (kép: Pixabay)

3. Egyenlőtlenségek: Szerencsére úgy tűnik, hogy napjainkban néhány közgazdász kezdi levetkőzni azt a hagyományosnak mondható Robert Lucas-i nézetet, mely szerint a növekvő gazdasági egyenlőtlenségek iránti aggódás “a józan közgazdaságtanra nézve legkárosabb intellektuális tendencia”. Egyre többen vélekednek úgy, hogy az újraelosztás igenis egy jelentős gazdasági cél lehet. Abhijit Banerjee és Esther Duflo Nobel-díja a Poor Economics című könyvükért ennek a változásnak a jele. A probléma az, hogy mivel még mindig a neoklasszikus, a vagyoni különbségeket irrelevánsnak tartó dogma alapján megy a közgazdászképzés jelentős része, akár egy egész szakot is el lehet végezni anélkül, hogy a mai társadalom egyik legégetőbb problémájára választ kapjunk.

A fent említett három téma csupán példa a számos olyan szakterületről, ahol a közgazdaságtani gondolkodás jelentős előrelépést tett az utóbbi időben. De mégis, ezek a változások nem jelennek meg az alapszakos képzésben, amelyet még mindig a Samuelsoni anakronizmusok uralnak.

Ez azért probléma, mert azoknak, akik csak pár bevezető közgazdaságtan modult vettek fel, illetve nem folytatták a közgazdaságtant mesterszakon és ezáltal csak a neoklasszikus dogmákról van tudásuk, rossz döntéseket hoznak a későbbi, potenciálisan vezető pozíciókban.

Ezáltal nagy esély van rá, hogy gazdasági döntéseink a múlt hibáit fogják megismételni. (kép: Pexels)

A potenciális megoldás nem csak a tananyag radikális megreformálása, hanem a modern közgazdaságtani gondolkodás popularizálása is lenne. Ahogy Ha-Joon Chang, a gazdasági pluralizmus pápája mondja, “a közgazdaságtan 95%-a józan ész”- tehát bárki be tudja fogadni. Itt az ideje tehát, hogy ne csak egyfajta közgazdaságtant tanuljunk. Az alábbiakban néhány alternatívát ismertetek pár szóban, a teljesség igénye nélkül.

Poszt-keynesi közgazdaságtan: Keynes gondolatai szerencsére egyre jobban megjelennek a mainstream oktatásban is, gondoljunk csak a Keynes-i multiplikátorra. Ennek ellenére még mindig nem elég elterjedt a nézeteinek 21. századra igazított alkalmazása, amit Victoria Chick és Hyman Minsky neve fémjelez.

Osztrák közgazdaságtan: Habár sokan és nem alaptalanul Thatcherhez és Reagenhez kötik és ezáltal elvetik, az osztrák iskola nélkülözhetetlen olyan alapvető gazdasági folyamatok megértéséhez, mint az információ limitáltsága vagy a marginalizmus.

Feminista közgazdaságtan: A feminista analízis remek a háztartások erődinamikájának feltárásában, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy segítsük a nők érvényesülését a piacon.

Marxista közgazdaságtan: Habár keleten még mindig gyanús, az angolszász világban a marxista munkaerő-elmélet a reneszánszát éli többek között Ben Fine munkásságának köszönhetően (a gazdasági marxizmus nem egyenlő a politikai marxizmussal). Remekül megérthetjük a segítségével a társadalmi hierarchia különböző helyén álló szereplők piaci konfliktusait és motivációit.

Ökológiai közgazdaságtan: Végtelen gazdasági növekedést várni egy véges erőforrásokkal bíró bolygón antagonizmus. Az ökológiai elméletek erre ajánlanak kézenfekvő megoldásokat.

Viselkedési közgazdaságtan: Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a piaci szereplők a legritkábban viselkednek a homo economicus racionalitásának megfelelően. A viselkedési elméletek nélkülözhetetlenek az gazdasági döntésekben, legyen szó egy addikció-ellenes javaslatcsomagról vagy arról, hogy hogyan vegyük rá az embereket a kevesebb nejlonzacskó használatára.

Minden, fentebb említett és sokszor méltatlanul mellőzött elmélet azt bizonyítja, hogy vannak módszereink arra, hogy jobban szervezzük meg a gazdaságunkat. Ezen elméletek oktatása és popularizálása az első lépés egy jobb, szolidárisabb és igazságosabb társadalom létrehozására. 

Mindezen kritika után, lezárásként, szeretnék kitérni pár jó példára is. Számos szervezet küzd világszerte a pluralista közgazdaságtan popularizálásáért, például a Rethinking Economics főképp Európában és Afrikában, vagy az Institute for New Economic Thinking az USA-ban. A Keynesi és a viselkedési közgazdaságtan is egyre inkább utat talál a mainstreambe világszerte, amit például Richard Thaler 2017-es Nobel-díja vagy az angol kormány által frissen felállított Behavioural Insights Team fémjelez. Végül, egyre több neves egyetem kínál kifejezetten pluralista képzést, például a Greenwich-i és a Plymouth-i egyetemek.

Ha felkeltette az érdeklődésed a gazdasági pluralizmus, jó szívvel ajánlom a Rethinking Economics rövid ismertetőjét a főbb pluralista irányzatokról, illetve Ingrid Krangraven zseniális cikkjét, ami még mélyebb betekintést nyújt az általam említett problémákhoz.

Borítókép: Canva.com