A halottak napja és karácsony körüli időszak - vallási hovatartozástól függetlenül - előhívja annak igényét, hogy emlékezzünk, és számba vegyük azokat az embereket, akik már nem lehetnek velünk.  A gyászról beszélni nem egyszerű, azonban ha megtanuljuk, hogy ilyenkor mi történik velünk, milyen fázisokon megyünk keresztül, könnyebben elfogadhatjuk magunkat és helyzetünket a nehéz időszakokban is. A Corvinus Hallgatói Támogatás pszichológus munkatársának írása.

2020.12.07. Írta: Szatmáry-Czégényi Boglárka pszichológus, Corvinus Hallgatói Támogatás, borítókép: Irina Anastasiu, Pexels

A gyászról beszélni, beszélgetést kezdeményezni manapság sokkal kevésbé egyszerű és természetes, mint korábban, nagyszüleink, dédszüleink idejében volt. A közösség támogatása jóval elérhetőbb volt, közösen siratták el a halottat, az utolsó útra kísérés nem csak néhány percig tartott, hanem valóban volt idő arra, hogy az emberek átszellemülve megéljék a veszteségük fájdalmát. A körülöttünk lévő világ felgyorsulása a gyászoláshoz való viszonyunkat is átformálta. Elidegenedtünk azoktól a rítusoktól, szokásoktól, melyek a veszteség feldolgozását segítették, emiatt is fordulhat elő sokaknál, hogy akár évekig elakadnak a gyászfolyamatban. 

Hogyan kapcsolódik mindez az egyetemistákhoz? 

Írásainkban szeretünk olyan jelenségekre reflektálni, melyekkel az egyetemi hallgatóknak szóló tanácsadások során találkozunk, ennek apropóján került előtérbe, hogy a szeretteink elvesztésével kapcsolatos érzéseket mennyire nehéz átélni és megosztani a körülöttünk élőkkel. Cikkem azt a célt szolgálja, hogy jobban megérthessük, hogy milyen fázisokon megy keresztül egy gyászoló, míg végül eljut a belenyugvás szakaszába, amikor a vesztesége már nem sebeket tép fel, hanem elfogadásra talál. 

A megfigyelések azt mutatják, hogy az alábbi felosztás nem csak haláleseti gyász esetén érvényes, hanem párkapcsolati veszteség, szakítás, válás során, de még a járvány helyzettel kapcsolatos megélés során is hasonló dinamika játszódik le (pl.: közösségi ünneplések, tervezett utazások elmaradásakor). A modell univerzálisan használható valamennyi veszteségélmény megértéséhez, ugyanakkor az áttekinthetőség érdekében a továbbiakban a haláleseti gyász magyarázatát, specifikumait mutatom be részletesebben. 

Elővételezett gyász 

Fontos megemlíteni, hogy egy gyászfolyamat nem csak a haláleset megtörténtekor kezdődhet, hanem elővételezetten is megjelenhet. Ez azt jelenti, hogy bár még nem került sor a tényleges elválásra, már tudatában vagyok annak, hogy hamarosan be fog következni, így elindul a belső feldolgozása a helyzetnek és annak, amilyen hatást rám gyakorol. 

Kép: alleksana, Pexels

Valami véget ért... 

Amikor gyászfeldolgozásról beszélünk, jellemzően szakaszokban gondolkozunk róla. Öt fázist különböztetünk meg attól függően, hogy éppen mi a domináns érzelem vagy viszonyulás az adott élethelyzetünkben. Az egyes szakaszok nem mindig követik egymást lineáris sorrendben, előfordul, hogy egy már meghaladottnak hitt állapot ismét aktualitássá válik, nagyobb erővel tör ránk.  Ez a fluktuálás az ún. gyászév során teljesen természetes. Gyászév alatt azt az időszakot értjük, ami a haláleset és annak első évfordulója között telik el. Ez tulajdonképpen egy adaptációs évnek is tekinthető, amikor kialakítjuk az újfajta szokásainkat, és helyet találunk az elhunyt személynek az éltünkben. 

Ha hosszabb időn keresztül tapasztaljuk, hogy benne ragadunk egy-egy szakaszban, érdemes külső segítséget igénybe vennünk, hogy megértsük a reakcióink okát, hátterét. 

A gyász szakaszai

1. Tagadás: Más néven sokként is említik a gyász szakirodalmával foglalkozó szerzők. Gyakori reakció, hogy amikor szembesülünk vagy szembesítenek minket a rossz hírrel, lefagyott állapotba kerülünk, és úgy éljük meg a helyzetet, mintha ezek az események nem is velünk történnének. Van, akinél ez néhány perc leforgása alatt végbemegy, de van olyan is, akinél akár több órát vagy napot is igénybe vesz. Viszonylag ritka, hogy valaki hosszabban megreked ebben a szakaszban, ugyanakkor abban jelentősek az egyéni eltérések, hogy kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy szembe tudjon nézni azzal, hogy a veszteség reális és nem megmásítható.

2. Düh: Amikor az első sokkot követően szembesülünk az érzéseinkkel, a düh nagyon gyakran jelenik meg központi érzelemként. Próbálunk felelőst keresni, aki vagy ami okolható a szerettünk elvesztéséért, és ez rendszerint indulatot szül. Önváddal kapcsolatos érzések szintén előfordulnak: olyan gondolatokat fogalmazunk meg magunknak, melyekben a saját felelősségünk kerül nagyító alá. Például: “Több időt kellett volna vele töltenem.”; “Ha elmegyek vele egy másik orvoshoz is, még mindig élne.”; stb. 
Azt az érzést, hogy nemcsak önmagukkal és másokkal, hanem az elhunyttal kapcsolatban is megélhetünk ingerültséget, dühöt vagy akár haragot, még kevésbé egyszerű felvállalni. Fontos azonban tudni, hogy ez is teljesen természetes, és azzal segítünk magunkon a leginkább, ha beismerjük - legalább önmagunk előtt -, hogy nem csak a szép emlékek jelennek meg a gondolataink között, hanem azok is, amelyek a múltban fájdalmat és szomorúságot keltettek bennünk az elhunyttal kapcsolatban.

3. Alkudozás: Ebben a fázisban visszatérhetnek a tagadás szakaszában megfigyelt jelenségek, de már azzal a különbséggel, hogy valójában tudjuk és átéljük, hogy a szerettünk nem visszahozható, ugyanakkor nagyon foglalkoztathat bennünket annak a kérdése, hogy mit csinálhatnánk másképp, ha még élne. Alkudozunk saját magunkkal és a világgal, és próbáljuk a bennünk kavargó érzéseket megmagyarázhatóvá tenni.

4. Depresszió: A megnevezés megtévesztő lehet, ugyanis ebben a vonatkozásban nem arról a depresszióról van szó, amely a mentális betegségek között fellelhető, hanem a kifejezés egy befelé forduló állapotot jelöl, amikor teret engedünk a szomorúságnak, és azon munkálkodunk, hogy elhelyezzük a veszteségünket az életünkben. 

Ez az elcsendesedés az ünnepek, évfordulók körül érzékelhető a leginkább, amikor például először telik el úgy az elhunyt szülinapja vagy a karácsony, hogy már nem tudjuk közösen megünnepelni.

Megfigyelhetjük azonban azt is, hogy ezek a szomorúsággal kapcsolatos érzések egyre inkább csak azokra a helyzetekre korlátozódnak, amikor az elvesztett személyre gondolunk, más szituációkban már tudjuk és merjük magunkat jól érezni.

Kép: Pixabay, Pexels

5. Elfogadás: Az elfogadás értelmezése körül számos tévhit alakult ki. Sokan kérdezik, hogy hogyan lenne elfogadható valakinek a halála, különösen, ha az nem természetes módon történt, például valaki balesetben, betegségben, öngyilkosság által vesztette el az életét. A válasz azonban mégiscsak az, hogy ezekben a nehéz helyzetekben is megtalálható egy ponton az a lelki megnyugvás, amikor el tudjuk helyezni az életünk történetében a veszteséget. Ha megengedtük magunknak a fájdalmas pillanatok átélését, volt rá lehetőségünk, hogy megosszuk a környezetünkben lévő, számunkra fontos emberekkel az érzéseinket, gondolatainkat, akkor azt figyelhetjük meg, hogy ezekben a beszélgetésekben fokozatosan átkerül a fókusz a szomorúságról, a szenvedésről, a dühről az emlékek számbavételére. 

Az emlékek pedig azok a tapasztalatok, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megmaradjon a kapcsolatunk azzal a személlyel, aki bár már fizikailag nem lehet jelen, a bennünk élő képe mindig megmarad.

Összességében tehát a lelki egészségünk szempontjából hosszú távon akkor és azzal járunk jól, ha nem akarjuk kiküszöbölni a negatív érzésekkel való szembesülést, mert ezek átélése nélkül nem tudunk eljutni a veszteségeink valódi elfogadásához.