Japán kulturális termékei mára szinte elárasztották a nyugati világot, a harcművészetek, az animációs filmek, de maga a japán nyelv is a szigetország páratlanul sikeres exportterméke. Cikkünkben a távoli állam modern történetének egészén átívelő, példátlan művészi karriert kívánunk bemutatni: Kuroszava Akira termékeny életútját.
2021. 06. 18. Írta: Hujber Sándor
A film a ’90-es évek kezdete óta a legtöbbek számára az amerikai álomgyárral egyenlő, hiszen mind a kereskedelmi televíziózás, mind a mozivásznon megjelenő alkotások forrása az Amerikai Egyesült Államok, elsősorban a keleti part kultúrája. Ez nem mindig volt így: szüleink generációja számára felejthetetlen élményeket okoztak a múlt század derekának nagyjai - itthon különösen a szovjet Tarkovszkij, a svéd Ingmar Bergman és a japán Kuroszava Akira filmjei váltak közönségsikerré. A filmtörténelem nemzetközi óriásainak megismerése arra emlékeztet, hogy érdemes túllátni a szintén kiváló alkotásokkal bíró, de kultúrafogyasztási szokásainkban túlzott helyiértéket elfoglaló hollywoodi filmiparon.
A fiatal Kuroszava
Kuroszava Akira értelmiségi család nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1910-ben, Tokióban. A második világháború és a növekvő nacionalizmus ellenére a japánok között ekkor is sokan rajongtak a nyugati kultúra és életvitel iránt, például Kuroszava tornatanár édesapja is. Kuroszava az iskolai tanulmányai során azonban aktív gyakorlója volt olyan hagyományos japán kultúraelemeknek is, mint a kalligráfia és a kendó. Ez a kettősség a filmművészetében is visszaköszön majd.
Az egzisztencialista szembenézés a tragédiákkal, a pusztulás és az újjáépülés kettőse, az értékvesztés és az új remény ellentétei megkülönböztető jegyei Kuroszava filmjeinek. A motívumoknak két erős forrása volt, amelyek örökre meghatározták a későbbi rendezőgéniusz világlátását. 1923-ban a fiatal Akira és bátyja, Heigo tanúi voltak az 1923-as nagy kantói földrengésnek. Kuroszava így emlékszik vissza:
“Testek halmozódtak fel a hidakon, hullák torlaszoltak el egy egész utcát, hullák, melyek tükrözték az emberi halál minden lehetséges fajtáját. Mikor önkéntetlenül elnéztem, a bátyám megszidott: „Akira, nézd meg jól!” Mikor éjszaka megkérdeztem aztán, miért kényszerített, hogy ilyen szörnyűségeket lássak, azt mondta: „Ha becsukod a szemed a szörnyűségek láttán, félni fogsz. Ha mindenre egyenesen ránézel, nincs mitől félned!”. Kamerámmal, mint Dosztojevszkij a prózájával, a közönséget – mely gyakran inkább elnézne – arra próbálom kényszeríteni, hogy „nézzék meg jól”.”
Második jelentős létélménye a japán nemzeti tragédia, a második világháború, az elszabaduló nacionalizmus, az amerikai bombázók pusztítása és a háború utáni szegénység és szenvedés mérhetetlen sokkja volt. A világháború alatt (mint minden japán filmrendező) rákényszerült a nacionalista rezsim kiszolgálására, saját műveit azonban a hatalom korlátozta, túlságosan nyugatiasnak ítélte. Hirosima mérhetetlen pusztítása, az atomháború természetellenes, apokaliptikus víziója, valamint az egyén elveszése a fanatikus kollektívában elemi erővel hatottak a fiatal filmrendezőre.
A háború utáni időszak
Kuroszava első háború utáni filmjei az egyén és a társadalom konfrontációját mutatják be. Legkorábbi japán sikerré váló alkotásaiban a főszereplők kis, pürrhoszi győzelmeket érnek el a kollektívával szemben, a filmek hangulata keserédes. Ezen hangulat és a rendezői korszak kiváló példája a rákbetegségével küzdő japán bürokrata figuráját bemutató Élni, vagy a társadalom lecsúszott rétegeit bemutató A részeg angyal. A Botrány vagy a Veszett kutya a háború utáni japán társadalom problémáival foglalkoznak: a jakuza-bandák bűnszervezeti tevékenysége, a korrupció, a tömegtájékoztatás visszásságai és a propaganda Kuroszava kedvelt témái ebben az időszakban.
Az igazi áttörést a rendező számára az 1950-es A vihar kapujában (Rashomon) hozta el. A film egy bűnügyi történet kontextusát felhasználva boncolgatja a Kuroszavát ekkoriban foglalkoztató témákat: az emberi megfigyelés szubjektivitását, az igazság bizonytalan természetét és az értékvesztést. Kuroszava zseniális filmje belépőnek bizonyult a japán elismertség és a meginduló nemzetközi karrier felé.
Nemzetközi sikerek
Miután A vihar kapujában 1951-ben elnyerte a velencei biennálé fődíját, Kuroszava filmjei tematikájukban és kivitelezésükben is egyre grandiózusabbá váltak. A rendező szamurájfilm-korszakának első alkotása, amely tulajdonképpen zsánerdefiniálóvá vált, A hét szamuráj. A film George Lucasra és Quentin Tarantinora is nagy hatással volt, gyakorlatilag a modern akciófilmek előképének tekinthető, emellett először használta a filmtörténelemben az időjárást a hangulat kifejezésére. A hét szamuráj egy banditák és falusiak, valamint az őket védő harcosok közötti konfliktuson keresztül ad képet a társadalmon belüli erődinamikákról, elnyomókról és elnyomottakról, a film végén elért pürrhoszi győzelem jellegzetesen kuroszavai.
Kuroszava egy másik filmje, A rejtett erőd, szintén inspirálta George Lucast, olyannyira, hogy a rendező ezt tartja a Csillagok háborúja előképének. A szamurájfilmek (Rejtett erőd, A testőr, Árnyéklovas, Káosz) aratták filmjei közül a legnagyobb sikereket, és váltak a leginkább meghatározóvá, bűnügyi drámái (Warui yatsu hodo yoku nemuru, Menny és pokol) sem a kritikusok, sem a közönség körében nem örvendtek általános népszerűségnek. Kuroszava azonban nem csak ebben a két műfajban volt tevékeny, egyén és társadalom viszonyát boncoló filmjei, mint a Dodeszukaden vagy a Derszu Uzala a kitaszítottságról, a viszonylagosságról, a haladás mibenlétéről gondolkodtatták el egyre növekvő nézőtáborát.
A rendező sokszínűségéhez aligha férhet kétség. Rendkívül nehéz egy dolgot kiemelni, amely alapján Kuroszava filmjeit beskatulyázhatnánk. Általános téma az értékvesztés, de általában jelen van a remény csírája is (például a gyermek képében a Rashomon-ban). Kuroszava aggódik a nukleáris fenyegetés és a környezetrombolás láttán (Egy lény feljegyzései, Álmok), azonban filmjeiben (talán a legkiválóbb példa erre A hét szamuráj) nem romantizálja feleslegesen a múltat. Szereti és követi a számára értéket jelentő japán tradíciókat, de képes felismerni bennük azokat a visszásságokat, amelyek a világháborúban kis híján hazája pusztulását okozták.
Kuroszava és a nagy elődök
Egyetlen művész sem alkot vákuumban, írók, költők, filmrendezők tevékenységét nagyban meghatározza koruk társadalmi és kulturális életének kontextusa. Kuroszava egyszerre volt a japán mozi trendkövetője és trendalakítója: a kétségtelenül a legnagyobbak közé tartozó rendező mellett fontos megemlíteni néhány kortársát, akik néha méltatlanul maradnak az ő árnyékában.
Sindó Kaneto filmjei még Kuroszaváénál is sötétebb hangot ütnek meg, ráadásul általában reménysugár nélkül: az Onibaba, a Kopár sziget vagy a Fekete macska a bokorban a mitologikus horror és a társadalmi egyenlőtlenségek tematikáját jelenítik meg. Látványvilágukban talán még Kuroszaván is túltesznek, elég csak az Onibaba világítását és természeti képeit említeni példaként.
Mizogucsi Kendzsi gyakorlatilag Kuroszavával közösen, illetve párhuzamosan teremtette meg a dzsidaigeki, azaz a japán történelmi filmdráma műfaját. Az Ugetsu, a Szansó tiszttartó vagy az Oharu élete az ’50-es évek elején inspiráló hatással voltak az egész japán filmiparra, Mizogucsi karrierjét azonban derékba törte 1956-os halála.
Ozu Jaszudzsiró filmjei közül szinte kizárólag a Tokiói történet tett szert széles nemzetközi ismertségre, azonban a japán filmiparra és Kuroszavára megtermékenyítő hatással volt, és van a mai napig. Koreeda Hirokazu 2008-as drámáját, az Aruitemo, aruitemo-t (hazánkban angol címén, Still walking-ként ismert) Ozu mozija inspirálta.
Kuroszava rendkívül szorosan kötődött a hazájához, azonban gyermekkorából eredő nemzetközi érdeklődése és rendkívüli műveltsége miatt inspirációi között ott találjuk a világirodalom jelentős alakjait is: a Véres trón például Shakespeare Machbetjének japán adaptációja. Kuroszava rajongott az orosz kultúráért, kedvenc írója Dosztojevszkij volt. A félkegyelmű például az orosz szerző könyvének filmadaptációja, de a misztikus író inspirációit lelhetjük fel A rőtszakállúban is. A Derszu Uzala egy utazó szibériai kalandjai alapján készült japán-szovjet koprodukció. Sem a russzofília, sem a külföldi inspirációk nem ritkák a japán művészetben, különösen az irodalomban: Akutagava Rjúnoszukét szintén inspirálta Dosztojevszkij (A pókfonál), Misima Jukió pedig a görög antikvitásban lelte meg embereszményét.
Egy kiteljesedett karrier: Álmok
Kuroszavának megadatott az, ami annyi művésznek nem: egy kiteljesedett életmű. Számomra ennek szimbóluma egyik utolsó filmje, az Álmok, melyben szintetizálni tudta belső ellentéteit, pályájának sokszínűségét és műveinek tematikai gazdagságát. Az 1990-es filmben a rendező nyolc álmát viszi vászonra, amelyek napút-szerűen adják az életmű egészének látképét. Az első álom (Napfény az esőn túl) a művészi elhivatás első megérzését mutatja be, a negyedik álom (Az alagút) Kuroszava borús visszaemlékezését a világháborúra, a hetedik (A síró démon) a nukleáris pusztítás vízióját nyújtja. Az utolsó részben (A vízimalmok falva) az ekkor nyolcvanéves rendező a halállal való megbékélésről, a harmóniáról és a belső békéről mutat be idilli képet. A film teljessége méltó szellemi lezárása a huszadik század egyik legnagyobb művészi életútjának.
Kuroszava filmjei a nézőt megnevettetik, elszomorítják, tanítják, de ami a legfontosabb, gondolkodásra, sőt cselekvésre sarkallják. A humanista, egyszerre gyönyörű és harmonikus művészi vízióval, azonban kínzó látomásokkal egyaránt megáldott rendező az emberi állapot páratlanul gazdag bemutatásával gazdagította a filmművészetet, és ezzel nézői életét.
