A Szaharától délre a Világbank adatai szerint 870 millió ember él, mégis úgy tűnik, hogy a kontinens még mindig “túlságosan messze van”. Czirják Ráhelt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programkoordinátorát kérdeztük Afrika nyomornegyedeiről, a repülő WC-kről és az alapítvány ottani tevékenységéről.
2021.10.13. Írta: Belayane Najoua. Borítókép: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
“A nyomornegyed lakóinak 50 százalékánál olyan súlyos vírusos megbetegedések diagnosztizálhatók, mint a malária, a tífusz és a kolera. A gyerekek 40 százaléka nem éli meg az ötéves kort. Ezek a betegségek, amik Európában utoljára a középkorban voltak ilyen széleskörűen elterjedtek, Afrikában még most is tömegesen érintik a lakosságot” - mondja Czirják Ráhel, a Máltai Tanulmányok szerkesztőségi titkára és az alapítvány programkoordinátora.
Van vasút, csak éppen nem a lakosságnak
Kép: Wikimedia
Az afrikai vasúthálózat mind a mai napig úgy néz ki, ahogy a gyarmatosítás idejében kialakult: a vasútvonalak a kikötőket kötik össze a belső területekkel, nyersanyag lelőhelyekkel. Nem pedig városokat, mint egy átlagos európai országban.
“A gyarmatosítók a gazdasági hasznot helyezték előtérbe az infrastruktúra kialakításánál, így Afrikában egy urbanizációs válságról beszélhetünk: míg nálunk Európában a modern urbanizáció az ipari forradalommal kezdődött, Afrikában ez nem történhetett meg, mert a fejlesztések csak a gyarmattartók igényei szerint alakultak ki” - mondja Ráhel, aki azt is hozzáteszi, hogy a népesség növekedését viszont nem követte az urbanizáció minőségi növekedése. Emiatt a városi szolgáltatások, az infrastruktúra és a közegészségügy még mindig nem képes kielégíteni a lakosság szükségleteit a szűkös kapacitásaik miatt.
Nyomornegyedek
Világszinten egymilliárd ember él nyomornegyedekben. Afrikában pedig átlagosan a városi lakosság negyven százalékát, de olykor akár nyolcvan százalékát is érinti a mélyszegénység.
Ezekben a nyomornegyedekben a formális infrastruktúra teljesen hiányzik, így az itteni emberek saját maguk próbálják meg kialakítani azt, amit a fejlett városokban az állam vagy a piaci szereplők biztosítanak. A házépítésnél ők oldják meg például a csatornázást és a vízellátást, a pénzhiány miatt viszont ezek nagyon alacsony minőségűek, és súlyos közegészségügyi problémákat okoznak.
“A nyomornegyedek kis városok a városban, vagyis nagyon komplex helyek” - mondja Ráhel. “Három dimenziójuk van: gazdasági, társadalmi és épített környezet.”
Ez a három dimenzió kéz a kézben jár - ha az egyik változik, akkor az a másik kettőn is érzékelhető lesz. Erre jó példa a Kiberában található nyomornegyed, amit Afrika legnagyobb nyomornegyedeként tartanak számon. Néhány évvel ezelőtt egy állami szervezet a lakhatási viszonyokat szerette volna javítani, így ledózerolták a város egy részét, és új lakóházakat húztak fel. A lakóházakat a helyi embereknek adták ki egy olyan konstrukcióban, hogy a befizetett lakbér egyben a lakás törlesztőrészlete is volt. Így az elképzelés szerint egy idő után a helyiek tulajdonába kerültek volna a lakóházak, ami kezdőlökést adott volna az életkörülmények javításának. A projekt viszont éppen ellenkező hatást váltott ki.
Kép: Máltai Szeretetszolgálat
“Az állami szervezet csak az épített környezetbe avatkozott be, és nem vette figyelembe a gazdasági és a társadalmi tényezőket, aminek az lett az eredménye, hogy a lakosok egy része meglátta a gazdasági haszon lehetőségét és ahelyett, hogy beköltözött volna a lakóházba, inkább kiadta egy másik bérlőnek magasabb áron. Így most a lakónegyed nagyjából fele olyan középosztálybeli emberekből áll, akik bérlőként fizetnek azoknak az embereknek, akiken a program eredetileg segíteni akart. A fejlesztés nem érte el a célját, mert habár rövid távon bevételhez jutnak a helyi emberek, hosszú távon nem járul hozzá a nyomornegyed-probléma kezeléséhez” - mondja Ráhel.
Szanitációs központok, mint a hosszútávú fejlődés eszközei
Kép: Máltai Szeretetszolgálat
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2010 óta van jelen Afrikában, és a Ráhel által készített interjúkból kiderült, hogy az elmúlt tíz év alatt például Kibera, ahol az alapítvány egyik afrikai programja is van, óriási változásokon ment keresztül.
Az alapítvány az afrikai kontinensen végzett tevékenységével elsősorban az egészségügyi helyzetet szeretné javítani, miközben programjai az élet többi területére is hatással vannak. “A kontinensen jelen lévő komplex problémát nem lehet egyetlen gyökérproblémáig visszavezetni, éppen ezért nem is lehet elvárni, hogy egyetlen projekttel megoldjunk mindent. A Máltainál úgy gondoljuk, hogy minden egyes ember és minden lehetséges segítség számít, ezért is kezdtük el a kiberai nyomornegyedhez kapcsolódó projektet. Ennek során szanitációs központokat telepítettünk, amelyek gyárilag biztosítanak tiszta vizet, WC-ket és zuhanyzó helyiségeket” - mondja Ráhel.
A szanitációs központ hat WC-t és hat zuhanyzót tartalmaz és tiszta ivóvíz-felvételt biztosít a lakosságnak. Ezeket a központokat a helyi közösségek tartják fenn abból a pénzből, amit a lakók fizetnek a használatért. A központ egy fenntartható fejlődési lehetőséget biztosít, hiszen a helyiek megtanulják, hogyan lehet működtetni és hosszútávon üzemeltetni azt.
A központok azonkívül, hogy jobb közhigiénés viszonyokat teremtenek, a teljes közegészségügyet és a munkaerőpiaci lehetőségeket is javítják. Sokak számára jelenti ugyanis a munkakeresés azt, hogy a nap elején kiállnak az út szélére és várják, hogy egy építkezésre munkaerőt kereső autó felvegye őket. Egy tiszta, összeszedett külsővel rendelkező munkásnak pedig sokkal nagyobb esélye van arra, hogy munkát kapjon.
“A nyomornegyed komplex rendszerébe úgy avatkozunk be a szanitációs központtal, hogy közben a környezet több dimenziójára vagyunk hatással - a társadalomra és a gazdaságra - így nem keletkezhet az a probléma, mint a korábban említett új lakóövezet kialakításánál” - emeli ki Ráhel.
“Egy afrikai beavatkozásnál nagyon fontos azt látni, hogy helyi partner nélkül nem lehet megvalósítani semmilyen nagyobb projektet, mert a helyi partner az, aki ismeri a környezetet, a helyieket, és megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik”
- mondja Ráhel, aki újból rávilágít a dimenziók fontosságára.
A helyi kapcsolat azért is fontos, mert ezekben a nyomornegyedekben a tiszta víz “kincs”, így vannak olyan csoportok, úgynevezett vízmaffiák, akik kisajátítják, és magasabb áron adják el a lakosságnak.
A valóság, ami innen csak egy mesének tűnik
“Ezeket a központokat normális esetben 4-5 évente kell felújítani, de a mostani kiberai építkezések miatt a központok vezetékei olyannyira sérültek, hogy ideiglenesen nincsen tiszta víz. A helyiek most slagokkal próbálják megoldani a helyzetet, viszont ezeknek sokkal kisebb az átmérője és könnyebben is sérülnek, aminek újból az lesz az eredménye, hogy az ivóvíz összekeveredik a szeméttel és a fekáliával. Éppen ezért a következő projektünkben e probléma megoldására fókuszálunk” - mondja Ráhel, aki két év kutatás után idén júliusban kijutott a kiberai nyomornegyedbe, hogy személyesen is lássa azt a valóságot, ami innen Európából csak egy elrettentő mesének tűnik.
