A művészet jelentőségéről, terápiás alkalmazásáról és társadalmi küldetéséről is szó volt a Gyakorlati Diplomácia Szakkollégiumának kerekasztal-beszélgetésén.

Vendégszerző: Kálmán Judit; Borítókép: GYDSZ

Tudtad, hogy a művészetterápia mai formája milyen mély történelmi gyökerekkel rendelkezik? A művészeteket és az alkotást középpontba helyező foglalkozásokat nem csak a második világháborúból hazatért katonák lelki megsegítésére alkalmazták – francia elmegyógyintézetekben már a felvilágosodás korában bevett gyakorlat volt, hogy a pácienseknek színdarabokat tanítottak be, amiket később ők maguk adtak elő.

Azonban a művészetterápia nem csupán rehabilitációs célokat szolgálhat, hanem lelki egészségünk megőrzésében is segíthet.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindannyiunkkal előfordult már, hogy akarva-akaratlanul is legfájóbb emlékeinkre gondoltunk, miközben egy-egy műalkotást csodáltunk, hallgattunk, vagy éppen olvastunk. Ezen hasonulás-élményen túl azonban a művészet eszköze lehet a tényleges terápiás folyamatoknak is – mindkét élménykör témája volt a Gyakorlati Diplomácia Szakkollégiuma szervezésében létrejött nyílt kerekasztal- beszélgetésnek. A “Művészet mint terápia” egyike volt a  február 4-én megvalósult “Social Circus” konferencia előadásainak.

A kerekasztal-beszélgetés előadóinak egyike Karafiáth Orsolya költő, műfordító, publicista, énekesnő volt. A panelisták között volt Valachiné Geréb Zsuzsanna szakpszichológus és művészetterapeuta, valamint Dr. Hujber Szabolcs, aki a nyelvészet és a szövegírás mellett középiskolai magyartanárként is tevékenykedik. Eke Angéla Junior Prima-díjas színművész moderált.

Mitől művészet a művészet?

A felszólalók több oldalról közelítették meg azt a kérdést, hogy mit jelent számukra a művészet. Az irodalmi munkásságáért Magyar Köztársasági Érdemkereszttel kitüntetett Karafiáth Orsolya a művészi eszközökkel való visszavezetést tekinti művészetnek. Vagyis azt, amikor a “hétköznapiból valami azon túlmutató születik, amely ugyanakkor visszautal rá”. Dr. Hujber Szabolcs egy másik gondolati ívet rajzolt fel, amiben kifejtette, hogy akkor is műalkotásról beszélhetünk, ha a szerző és a befogadó nem érintkezik, az aszinkronitás nem feltétlen határozza meg a produktum művészeti értékét.

Valachiné Geréb Zsuzsanna és Karafiáth Orsolya röviden kitértek arra a kérdéskörre, hogy vajon a terápiás célokat szolgáló alkotás mennyiben művészet. A szakpszichológus kiemelte: a “megélhetési művészetet” többnyire szaktudás támasztja alá, ugyanakkor valami a személyes jelentőségnek hála is válhat művészetté a szemünkben.

A meghívottak készségesen idézték fel a múltjukat, amikor arról meséltek, hogy számukra mi jelentette a művészethez kapcsolható legelső élményüket. Karafiáth Orsolyát már gyerekként is körülvették a könyvek, a festmények, és a komolyzenei művek.

Kiemelhető mély élményként említette azt az alkalmat, amikor először találkozott az eredetiség kérdésével: csak akkor döbbent rá ugyanis, hogy a lakásuk falait díszítő gyönyörű festmények nem eredetiek, amikor családjának anyagi gondjai akadtak, hiszen a problémát éppen ezért nem tudták orvosolni a műalkotások eladásával.

Valachiné Geréb Zsuzsanna számára a személyes jelentőségű művekkel való találkozás maradt élénk emlék, mert felmenői között akadt amatőr festő, akinek munkáit rendkívül értékesnek tartotta. Ugyancsak festéssel foglalkozott Dr. Hujber Szabolcs egyik dédnagyapja, míg a másik íróként tevékenykedett – saját elmondása alapján tehát igencsak pezsgő közegben lappangott az érdeklődése, mígnem az irodalom határterülete mentén nehezen behatárolható dalszövegírásra adta a fejét. Eke Angéla a televízión keresztül találkozott először művészettel. Nehéz gyerekkorát segített átvészelni, hogy a képzeletére támaszkodva teremtett értéket maga köré. Egyetértett Karafiáth Orsolyával abban, hogy a művészetet definiálni szinte lehetetlen vállalkozás.

Rendkívül érdekes kérdés, hogy hogyan definiálhatjuk napjainkban a művészet társadalmi küldetését. Abban mindegyik panelista egyetértett, hogy a művészetnek számos funkciója van. Valachiné Geréb Zsuzsanna válaszában a műalkotás azon küldetését ragadta ki, amely nevében egy adott társadalmi jelenséget tesz láthatóvá vagy éppen emészthetőbbé. Példaként olyan irodalmi szerzőket említett, akik szándékosan, figyelemfelhívás céljából élezik műveik brutális jellegét. Karafiáth Orsolya a művészet tanító ősfunkciójára hivatkozott: minden jó mű tanít valamit, például megoldási mintát kínál vagy egy további rálátási szemszöggel gazdagítja a befogadót.

Hujber Szabolcs egyfajta tükörként ábrázolta a műalkotást  – a tükör mindazonáltal nem feltétlen önmagunkat tükrözi:

“A remekmű azáltal tölti be a szerepét, hogy egy ráismerő folyamatot indukál; de művészi funkciót tölthet be azzal is, ha csupán szórakoztat”.

A művész és az alkotás

Az előadók vallomást tettek arról is, hogyan hat rájuk saját művészetük. Önnön élményét Irvin D. Yalom példájához hasonlítva Karafiáth Orsolya elmesélte, hogy a szellemi és fizikai leépültség állapotában tespedve saját könyvéből, a Szirén c. családregényéből táplálkozott. Kiemelte, hogy a traumatikus élményeket nem az írás során dolgozza fel, hanem tényleges terápiák segítségével, s a töredékeket csak ezután szövi bele a műveibe.

“Számat kitátom, hull belém a hó.

Kitartó és kegyetlen, eltelít.

Előbb az ujjakat, a kart, a lábat.

Lassan behull egész a szívemig.”

Karafiáth Orsolya: Apa és a Hóember

Valachiné Geréb Zsuzsanna a művészi folyamat hatását fókuszba helyezve nyilatkozott arról, hogyan segít neki az alkotás abban, hogy diffúz kedélyállapotaiban rendezze a gondolatait és érzelmeit. A magát egyfajta médiumnak nevező Hujber Szabolcs bevallása szerint akkor változik, amikor dalszövegeit ténylegesen felhasználják az alkotók, hiszen rajta „csak átcsorog a művészet”. Az Én, Iphigénia címet viselő monodrámájával kapcsolatban Eke Angélát sokszor kérdezték már erről a témáról. A beszélgetés alkalmát megragadva leszögezte, hogy a művet végső soron nem önterápiaként értékeli, hiába kapcsolható szorosan az élettörténetéhez. Bár a próbafolyamat során számtalan lehetősége volt önreflexióra, a valódi színészi kihívást abban látta, hogy eltávolodjon saját élményeitől.

Közösségépítés és lelki egészség

A Social Circus jótékonysági aspektusához szorosan kapcsolódott a kérdés, hogy a művészetnek mint terápiás eszköznek vajon milyen szerepe lehet a társadalomból kiszakadt csoportok integrálásában. Elsőként Valachiné Geréb Zsuzsanna szólalt fel, aki a művészet episztemikus bizalmat építő hatáskörét hangoztatta: egy műalkotás közös csodálása és értelmezése nagyban hozzájárulhat ennek megerősítéséhez. A közösségi művészet példáját említve magyarázta el, hogy ezek a gigantikus vállalkozások az alkotók identitásának összekapcsoltságán keresztül adnak pozitív visszajelzést, az összetartozás érzését táplálva. 

Dr. Hujber Szabolcs saját szakterületén keresztül szemléltette, hogy a zene tökéletes eszköze lehet a kiszakadt csoportok integrálásának. A közös zenélés egyaránt képes a közösségbe, illetve az önmagunkba vetett bizalom felépítésére. Bár elmondása szerint sosem tudott feloldódni a közös alkotásban, Karafiáth Orsolya is nagyon jótékonynak tartja a művészettel való nevelést: akár a leegyszerűsített üzeneteket hordozó tantermi és színházi előadások is lehetnek hatásosak, az ezekről való közös gondolkodás pedig sosem felesleges kommunikáció, hanem egymás és a kapcsolataink építése. 

A szakpszichológus azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy a nehéz érzések műalkotásokon keresztüli kifejezése ténylegesen csökkentheti az elszigeteltség érzését az érintettekben. Szemléltető jelleggel említett egy fotósorozatot, amely a nemi erőszak sokkját hivatott megjeleníteni – az ehhez hasonló művészi produktumok bizonyítottan segítik az érintetteket a traumáik feldolgozásában. Hujber Szabolcs arra hívta fel a figyelmet, hogy ezen folyamatok során kulcsfontosságú az időzítés kérdése is, hogy a terápiás kapcsolat mikor alakul ki.

A beszélgetés záró szegmensében a panelisták arról meséltek, hogy mennyire tudják elképzelni saját művészetük termékeinek terápiás célokra való felhasználását. Határozott pozitív válaszában Karafiáth Orsolya elmondta, hogy műveit gyakran taglalják a gyász feldolgozása és annak egyes fázisainak szemléltetése kapcsán. Olvasói gyakran találnak segítségre és vigaszra az alkotásaiban, mindemellett az írónő is sok könyvben talált már gyógyító erőre a terápiás olvasmány keresésének igénye nélkül is. Ugyan Hujber Szabolcs közvetlen kapcsolata a hallgatósággal minimális – a rajongók hálájukat az előadók felé közvetítik, nem pedig a sorok szerzőjéhez –, közvetve mégis érzi, amikor dalszövegei “működésük során énvédő palástot vonnak a hallgató köré”. Ismét monodrámájára utalva Eke Angéla is elmondta, hogy művészete gyakran nyújt kapcsolódási pontot a hasonlóan traumatikus élményeken átesetteknek. 

A beszélgetést Valachiné Geréb Zsuzsanna zárta, aki a “Művészet mint terápia” során kifejtett számtalan jótékony hatásból kiindulva azt javasolta a jelenlévő hallgatóságnak: akkor is alkossanak, ha magukat nem vallják művésznek – ezt a tanácsot pedig mindenképpen érdemes megfogadnunk.