Miért nehéz jól lenni a jóléti társadalomban? A modern ember kezét már nem köti meg az őt körülvevő valóság: ahelyett, hogy alkalmazkodna hozzá, saját elképzelései és igényei szerint igyekszik formálni azt. Ezzel nem csupán a saját határait feszegeti, hanem átlépi ezeket a korlátokat, nem számolva cselekedeteinek következményeivel. Dr. Márky Ádám a mentális egészség nemzetközi világnapjának alkalmából, a Hallgatói Támogatás által szervezett Mentálhét keretében Corvinus hallgatói előtt beszélt a kiégésről és a gondolatok működéséről.

Írta: Weiner Viola Eszter

Borítókép: Pexels

Számtalan előadás és annál is több szakirodalom született már a burnout szindrómáról, azaz a kiégésről, és talán már legtöbbünknek a könyökünkön jön ki a téma. Azonban Dr. Márky Ádám rendhagyó módon beszélt erről a jelenségről, ugyanis nem a már ezerszer hallott kiégési szakaszokat és megküzdési praktikákat osztotta meg a közönséggel. Sokkal inkább egy attitűdváltó szemléletmódot adott át, amit mindenki felhasználhat a saját önvizsgálatára.

„Főállásban dolgoztam mentőápolóként az egyetem mellett, és egy átmentőzött éjszaka után zötykölődtem a villamoson, hogy vizsgázni menjek. Az agyamnak annyi ereje volt még, hogy feldobja, amit orvosi pszichológiából tanultunk a meditációról: 10 perc gyakorlással akár 3 órányi alvásnak megfelelő módon fel tudunk frissülni. Akkor kiszámoltam, hogy hányszor 10 percet kéne meditálnom ahhoz, hogy egyáltalán ne kelljen aludnom. Mivel egy nagyon szimpatikus szám jött ki, a vizsgám után rögtön a tettek mezejére léptem, és beiratkoztam egy autogén tréning tanfolyamra. Az oktató majdnem hazaküldött, amikor meghallotta milyen szándékkal jöttem” – mesélte a hallgatóságnak Dr. Márky Ádám.

Ugyan a 21. században a bolygó jelentős részén jóléti társadalmakról beszélhetünk, paradox módon az idő nagy részében nem érezzük jól magunkat bennük. A környezetünk hamar predesztinál minket arra, hogy idő előtt szembesüljünk a kiégéssel.

„Szívjátok be a levegőt, majd fújjátok ki. Szívjátok be a levegőt, szívd, szívd, szívd, itt meg már csaltok. Ugyan klassz dolog a belégzés, de az állandó belégzés öl. És nem is utóbb, hanem inkább előbb”

– mondta Márky.

A belégzés itt nemcsak egy pillanatnyi erőfeszítés, hanem az életünk átható jellemzője a folyamatos túlteljesítésben megnyilvánulva. Ennek ellenére mind cégeknél, mind az egyetemi életben mindig az van előttünk, hogy honnan indulunk és hova kell érkeznünk, mekkora az elvárt teljesítmény. Ha HR-esek vagyunk, akkor az emberek mennyisége vagy a munkavállalók elköteleződése, hallgatóként pedig a teljesített kurzusok és a kreditek mennyisége határozhatja meg céljainkat.

„Tulajdonképpen az egész világ azt várja el tőlünk, hogy állandóan belégzésben legyünk”

– fogalmazta meg a mindfulness tréner.

Ez egy nulladik paradoxon, amelyben az életünket éljük: bármennyire is próbáljuk, nem megy,  a világ mégis ezt várja el. Azonban mi is hasonló elvárásokat állítunk fel magunkkal szemben, ami sok esetben generáción átívelő mintákra vezethető vissza. Szüleink például gyakran akkor dicsértek meg minket önfeledten, amikor egy picit ügyesebbek voltunk, mint azelőtt, így akkor tapasztaltuk meg, hogy értékesek, szerethetőek vagyunk, amikor jobban teljesítettünk, mint korábban. Ez a szabály nagyon hamar rögzül tudatalatt is, és onnantól kezdve folyamatosan azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk értékesek, hogyha teljesítünk, és ez válik a normálissá. A természetes viszont az lenne, hogy van, amikor beszívjuk a levegőt, és van, amikor kifújjuk. Van, amikor jól teljesítünk, és van amikor nem.

A 21. század emberének egyik legfeszítőbb ellentmondása, hogy a természetes helyett az éppen aktuális normához próbáljon igazodni. Ám ez sokszor lehetetlen küldetés, amelyet ugyan megpróbálunk, de sosem sikerül teljesíteni. Ennek következményeként, amikor hátradőlhetnénk, akkor sem tudunk igazán lazítani, mert egyből azon kezdünk gondolkozni, hogy mi van akkor, hogyha azt, ami jelen pillanatban jó, később beárnyékolja majd valami.

Sokszor azonban ezt a jó dolgot éppen a saját gondolataink árnyékolják be, például, amikor összehasonlítjuk saját teljesítményünket valaki máséval. Átélünk valamilyen sikerélményt, de nem tudunk igazán örülni neki, mert rögtön elkezdjük keresni, hogy hol nem vagyunk elég jók. Ilyenkor mondogatjuk magunknak, hogy „hálásabbnak kéne lennem”, vagy „nem ott tartok, ahol kéne”. A probléma azonban az, hogy ebben a feszített tempóban sosem lehet elég és sosem érünk a teendőink végére. Amikor kifújjuk a levegőt, azt nem tudjuk természetesen megélni, hanem rögtön elkezdjük keresni magunkban a hibát, főként, hogyha nem tudunk megfelelően koncentrálni, esetleg fáradtabbak vagy feszültebbek vagyunk. „Miért nem vagyok elég reziliens? Hát annyi stresszkezelő tréningen voltam már!” – hangzik el gyakran. Folyamatosan a hibát keressük magunkban, holott ezek a beiktatott kikapcsolások természetesek, de sajnos olyan világban élünk, ahol ennek a „kilégzésnek” nincsen tere.

A normák hatalma

Az ember az evolúciós folyamat 99,7%-ban törzsi közösségekben élt, ahol a törzs értékeinek és szabályainak való megfelelés alapvető elvárás volt a túléléshez. Az agyunk ezen környezethez alkalmazkodva fejlődött, és a normák betartását szorongással, lelkiismeret-furdalással, szégyen érzéssel és bűntudattal próbálta meg velünk betartatni. 

„Képzeljétek el, hogy bementek egy bankfiókba maszkban – hogy éreztétek volna magatokat? Hét éve még az volt a norma, hogy az megy a bankfiókba maszkban, aki ki akarja rabolni azt. Ezzel szemben, ha három éve a COVID legdurvább hullámában bementetek volna egy bankba maszk nélkül, kellemetlenül éreztétek volna magatokat. Ebből két fontos tanulságot kell levonnunk: az egyik az, hogy a norma nem állandó, nem olyan, mint a gravitáció, állandóan változik. Mindig azt tekintjük normálisnak, ami körülvesz bennünket. A másik pedig, hogy teljesen mindegy, hogy mi a norma; amikor szembe megyünk a normálissal, akkor bűntudattal, szégyen érzéssel és lelkiismeret furdalással válaszol rá az agyunk.” – szemléltette mondanivalóját Dr. Márky.Kép: Hegedüs Krisztián

A kontroll illúziója: az emberi természet kérdőjelei

Amikor változik a környezet, akkor a magatartásunkkal alkalmazkodunk, hiszen az evolúció legfontosabb szabálya, hogy az él túl, aki a leggyorsabban alkalmazkodik. Az állatok még most is ezt csinálják, emberként viszont annyira okosak és nagyképűek lettünk, hogy manapság már nem csupán a környezethez alkalmazkodunk, hanem elvárjuk, hogy a környezet is alkalmazkodjon hozzánk. Mi vagyunk az egyetlen olyan élőlény a földön, akik képesek arra, hogy ne csak a valósághoz viszonyuljunk, hanem történeteket is kitaláljunk, és normákban, értékekben higgyünk. Ez amolyan „szuperképességünk”.

Ennek az a következménye, hogy minket már nem köt a valóság. Ez valahol csodálatos, valahol azonban rendkívül veszélyes. Jó példa, ha megnézzük, hogyan viszonyulunk a természethez: nem úgy élünk, ahogy a Föld erőforrásai ezt lehetővé tennék, hanem úgy, ahogy mi szeretnénk, és elvárjuk a bolygótól, hogy biztosítsa az ehhez szükséges feltételeket.

A saját testünkhöz is hasonlóan viszonyulunk: amikor a szervezetünk jelez, hogy fáradtak vagy feszültek vagyunk, alvásra vagy pihenésre van szükségünk, akkor ehhez nem alkalmazkodunk, hanem elszívunk egy cigarettát, megiszunk egy kávét, vagy alkoholhoz, extrém esetekben kábítószerhez nyúlunk. Elvárjuk, hogy a valóság és a testünk is alkalmazkodjon hozzánk. Azonban általában van egy olyan pont, ahol szembejön a valóság egy klímaapokalipszis, egy kiégés vagy egy infarktus formájában.

Mindez a kontrollvágyunkból fakad. Akkor vagyunk jól, ha a kontroll élményét éljük meg. A bizonytalanságot, az információhiányt és a kontrollvesztést viszont nem komfortos megélni. Ezért próbáljuk meg a saját lelkünket is kontrollálni: a beszédünk és a kifejezéseink is erre utalnak: „ne gondolj rá, mert még a végén bevonzod”, „engedd el”, „ne stresszelj”, „ne izgulj”, „szeresd önmagad”. Rengeteg olyan kifejezésünk van, ami arra utal, hogy elvileg mi képesek vagyunk pusztán az akaratunkkal kontrollálni a belső világunkat, azonban, ami rajtunk kívül jól működik, az belül pusztító vagy kontraproduktív. Egy lufit el tudunk engedni, egy nehéz gondolatot viszont nem. Sőt minél inkább el akarjuk engedni, annál inkább azzal a gondolattal fogunk foglalkozni.

Elménk működése a gondolatok viharában

Az emberi fejlődés során egyedülálló kognitív képességeink alakultak ki. Már 14 hónapos korunktól kezdve képesek vagyunk az ún. ingerszármaztatásra, vagyis automatikusan gyárt az agyunk relációkat, gondolatokat. A másik, hogy az első reláció, amit megtanulunk, hogy a valóság és a gondolat egy és ugyanaz. Ennek az az előnye, hogy képesek vagyunk verbálisan szabályok megtanulására. Elég az almára gondolni és akár a nyálunk is elkezd termelődni, mert az agyunk számára a gondolat és a valóság egy és ugyanaz. Viszont éppen ezért nem azt mondjuk, “hogy észrevettem, hogy feszültség érzés van bennem”, hanem hogy “feszült vagyok.” Összeolvadunk a belső tartalmainkkal.

Emiatt az elménk és a lelkünk olyan, mint egy hatalmas tornádó, amelyben gondolatok, érzések, emlékek és késztetések keringenek. Az életünk során, ahogyan tapasztalatokat gyűjtünk, a tornádó egyre több mindent szív magába, ami időnként nyomasztó lehet. Sokszor szeretnénk elcsendesíteni az agyunkat vagy kizárni a gondolatainkat, de ez a megközelítés nem működik. Ehelyett, a kulcs az, hogy megtanuljunk perspektívát váltani, és ne próbáljuk megállítani a tornádót, hanem fogadjuk el és figyeljük meg azt, ami benne zajlik. Nem azt kell megtanulnunk, hogy hogyan tudunk uralkodni az érzéseinken és a gondolatainkon, hanem hogy hogyan tudjuk irányítani figyelmünket, hogyan tudunk perspektívát váltani.

„Amikor pszichológusokat tanítok, azt szoktam tőlük kérdezni, hogy mit jelent a szabadság. Viszonylag hamar eljutunk oda, hogy az a szabad, aki azt csinál, amit akar. De ha bevinnék nekik egy ínycsiklandozó hamburgert, ami fantasztikusan néz ki, akkor valószínűleg megéheznének. És mivel azt tesznek, amit akarnak, meg is ennék. Na, de akkor most ki a szabad? Szabadok, mert azt tették (ették), amire vágytak vagy az én bábjaim, mert azt akartam, hogy meg akarják enni?” – tette fel a kérdést a mindfulness tréner.

Nekünk nem kell megállítanunk a tornádót, hanem meg kell találnunk a közepét, amely természetéből adódóan mozdulatlan. Ezt hívjuk megfigyelő énnek, ilyenkor meg tudjuk figyelni, hogy mi az, ami bennünk zajlik: milyen gondolatok, késztetések vannak bennünk. Ettől a tornádó nem lesz szebb, hiszen a nehéz és fájdalmas dolgok ott maradnak benne, csak nem fognak folyamatosan az arcunkba vágódni, és nem fogunk velük harcolni. A viszonyulásunk lesz szabadabb.

Amikor elragadnak a gondolataink, és úgy érezzük, hogy ez nem normális, akkor emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a normalitás csupán egy értékrend, és a természetesség ennél sokkal fontosabb. Ha a nehéz érzésekhez úgy viszonyulunk, mint a kilégzéshez, könnyebben tudjuk kezelni azokat. Ebben segíthet egy támogató közeg, pszichológus vagy egy megbízható barát. Természetesen rengeteg módszer és technika is létezik a  stressz csökkentésére és az érzelmi egyensúly helyreállítására. Dr. Márky Ádám többek között az autogén tréning elsajátítását javasolta, amely segíthet a kimerülés és a kiégés elkerülésében és hozzájárulhat a mentális egészségünk javításához.