Európa egyik legigényesebb gazdasági hetilapja, a The Economist közép-európai tudósítójával készített interjújában firtatta Orbán Viktor politikáját, gazdaságélénkítő törekvéseit. A német sajtóban már megszokhattuk, hogy miniszterelnökünkről erőteljes hangnemben, Putyin és Tayyip Erdogan mellett Európa autokratájaként beszélnek, megnyilvánulásait akarva-akaratlanul félrefordítva sokkal radikálisabbnak, szélsőségesebbnek mutatva Herr Orbánt. A The Economist ezzel szemben megpróbálta racionálisan értékelni országunk helyzetét, és nyomtatott lapjában is helyet hagyva értékelésének összegezni kívánta saját és a külföld véleményét.
John Peetnek, az újság európai szerkesztőjének bevezetőjében elsőként a két éve tartó feszültség tűnik fel, mely a magyar törvénykezés és az unió intézményei között dúl. A hihetetlen tempóban megszülető, mintegy hatszáz törvény már önmagában magára vonta a nemzetközi érdeklődés féltő szemeit. Ahogy azt az Európai Parlamentben sokszor megtapasztalhattuk, az információ, és annak teljes mértékű megszerzésére irányuló szorgalom hiánya többször okozott félreértést, úgy ebben az esetben a radikális jogszabály-gyártás elégnek bizonyult a hisztérikus megnyilvánulásokhoz. Ahogy azt a brit hetilap szerkesztői is megjegyzik, a felháborodást új alkotmányunk tetőzte, mely Brüsszel mellett Washington értő-érdeklődő fókuszába is belekerült. Kim Lane Scheppele, a Princeton alkotmányjog szakértője már-már kommunista hatalomépítésre gyanakszik. S eközben vetődik fel a régóta vitatott kérdés, hogy a demokratikus keretek között megválasztott kétharmados többség nem a nép akaratát szolgálja-e. Valóban jogtalanul használja ki Orbán Viktor a 2010-es választásokon szerzett hatalmát?
A brit sajtó munkatársai egyetértenek abban, hogy az előző kormány által felhalmozott adósság és a hátrahagyott káosz tulajdonképpen elég okot adhatnak a gyors ütemű újjászervezésre. A terv megvalósulása, miszerint kétéves restrukturálást a változások megemésztése követ majd, mely a 2014-es parlamenti választások sikeres politikai kampányába torkolhat, több kétséget is felvet, nem beszélve a gyakran hangoztatott pontatlanul megírt és értelmetlennek tartott törvényekről. Ezekre válaszként Dr. Szemerkényi Rékát, a kormány biztonságpolitikai főtanácsadóját idézi az újság, miszerint a kormány túl gyors és merész volt, és nem magyarázott eleget, ráadásul nagy nyomás nehezedett rá az elvárt változások miatt.
A gazdasági válság leküzdhetetlensége és a gazdasági növekedés kényszeres hangoztatása sokak számára olyan érvek, melyek bármilyen gazdasági kudarc magyarázatát jelenthetik. Így az újabb törvények esetleges sikertelensége, megszorítások mértéke mind politikai, mind elméleti-gazdaságtani szinten kérdésesek, nem csak hazánkban, hanem a világ minden táján. Így a The Economist szerkesztői is inkább a harmadik fázisra koncentrálnak, bár megjegyzik, hogy aggasztó az inkoherencia a gazdaságpolitikában, hiányoznak a szabályozó jogi keretek és sok a bevezetett adó, melyek közül a bankadó a külföldi befektetések legnagyobb akadályának tűnik. Emellett a makroökonómiai indikátorok javulása, melyek a maastrichti kritériumok óta kitüntetett szerepet élveznek, úgy tűnik, nem csillapítják a beruházások körüli bizonytalanságot.
Vendeline von Bredow, a lap közép-európai tudósítója jobboldali kormányzást jósol az elkövetkezendő időszakra, de egyértelműnek tekinti Orbán Viktor népszerűségének csökkenését, a következő kétharmad elérhetetlenségét, melyeket a közvélemény kutatások is alátámasztanak. Brüsszelben továbbra is ellenérzéseket vált majd ki, hogy Fidesz-szimpatizánsok kerülnek, kerülhetnek hatalmi pozíciókba. A „játék”, melynek szabályai szerint az Európai Unió túlzott nyomása egy hátralépést vár a miniszterelnöki bábutól, majd hármat előre, a jövőben is valószínűnek látszik.
Ennek megállítására – lévén Magyarország teljes jogú tagja az uniónak – csupán két lehetőség mutatkozik: Magyarország szavazati jogának felfüggesztése, vagy a Fidesz pártcsaládjából való kizárása. Mindkét opció beláthatatlan következményekkel járhat Magyarország morálját tekintve, gondoljunk csak Jörg Haider, osztrák nacionalista politikusra. Az ellene alkalmazott uniós szankciók ellentétes reakciókat váltottak ki, és e tekintetben Brüsszel is elővigyázatosságra int, hiszen a magyar szélsőjobb megerősödését látja „piros lapjának” felmutatása eredményeként.
Ekkor jut el arra a végkövetkeztetésre Vendeline von Bredow, amely talán a legdiplomatikusabbnak, bár az EP által nehezen megemészthetőnek tűnhet. Magyarországnak magának kell megoldania a problémákat, esetleges EU-s nyomás elősegítheti a fejlődést, de hosszú távon erodálhatja az unió legféltettebb szupranacionális törekvéseit.
