Snitt#1: A Német Szövetségi Köztársaságban harmadszorra is birodalmi kancellárrá választanak egy középkorú kutatófizikus asszonyt.

Snitt#2: Görögországban horogkereszttel és egyéb náci jelképekkel tüntetnek a kancellár ellen, aki politikai pályafutását egyébként a német KISZ-ben, a Freie Deutsche Jugendben kezdte.

Snitt#3: Mindeközben a görög Arany Hajnal mozgalom gyilkolássza a baloldali elhajlókat. 

Snitt#4: A németek pedig látványosan unatkoznak.

Európa történelme Németország körül forog. Az elmúlt 400 évben legalább is biztosan. Richelieu bíboros, és az általa kidolgozott raison d'état Franciaország elemi érdekévé emelte, hogy a kontinensen ne jöhessen létre német egyeduralom. Ezért pusztíthatta végig Közép-Európát az összes nemzetközi konfliktus, amely azóta csak kitört.

Közben viszont a megosztott német államocskák szabadon fejlődhettek, persze a maguk gazdasági korlátai közepette. A vallási türelem, a protestáns etika, és az olykor kifejezetten felvilágosult hercegek virágzó német kultúrát és tudományt hoztak létre a Német-Római Császárság területén. Igaz ugyan, hogy a megosztottság és a gyarmatosításból való kimaradás végül gazdasági lemaradáshoz vezetett, de hogy ez milyen mértékű lehetett, azt ma talán egy kicsit túlbecsüljük.

Az 1848-as frankfurti nemzetgyűlés

Elképesztő zűrzavart okozott tehát, amikor 1871-ben Bismarck vezetésével a militáns Poroszország egyesítette a szétszabdalt német államokat. Kár azonban abba a hibába esni, hogy a porosz szellemiséget minden német ajkú területre rávetítsük: 1848-ban, a frankfurti forradalmi nemzetgyűlés még kifejezetten liberális elveket vallott. Az egyesítés aztán felszabadította a szunnyadó német potenciált: a második ipari forradalom vívmányaival néhány évtized alatt lekörözte az ősrivális Franciaországot, és méltó ellenfelévé vált a világ műhelyének tartott Nagy-Britanniának. Az első és a második világháború azért következett be, mert a nagyhatalommá vált Németország nem találta a helyét Európában, és minden ország fenyegetésként tekintett rájuk. A két háború közötti bosszú és elszigeteltség sem akadályozta meg a német újrafegyverkezést, azonban a sérelmek, igazságtalanságok egy még pokolibb vérfürdőhöz vezettek.

1945-ben az egyesült német állam megszűnt létezni. A négyfelé darabolt, porig rombolt ország nyugati felének élére egy 73 éves, vesztfáliai öregember került. Konrad Adenauer kölni polgármesterből egy náci munkatábor fogja lett, majd a nyugatnémet állam első kancellárja. Adenauer felismerte, hogy Németország csak akkor léphet ki elszigeteltségéből, ha félreteszi sérelmeit, és őszintén kinyilvánítja atlanti elkötelezettségét. Franciaország számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy önálló nagyhatalmi státusza ezer év után véget ért, és egyedül már képtelen szembeszállni akár csak a legyengült németekkel is. Megszületett hát a Montánunió, majd 1957-ben a Római Szerződés, ami Nyugat-Európára korábban sosem látott békét és prosperitást hozott.

Adenauer előtt nem kisebb dilemma állt, mint az egyértelmű atlanti elköteleződés és a nemzet egyesítése közötti választás. A keleti országrészt megszálló Szovjetunió ugyanis sosem engedte volna a német kérdés rendezését addig, amíg Németország az USA szövetségese. Egy semleges Németország azonban ugyanabba a vákuumba került volna, mint ami végső soron két világháborúhoz vezetett. Adenauer tehát vállalta a szétszakítottságot, hogy ezzel Európa békéjét garantálja. Németország az európai integráció feltétlen hívévé és előmozdítójává vált. Nem mellesleg, ezzel gondoskodott róla, hogy az egyesült Európa az olyan szuperhatalmak mellett is még fontos nemzetközi tényező maradhasson, mint az izolacionizmust elvető Egyesült Államok, vagy a terjeszkedő Szovjetunió és Kína.

A római szerződés aláírása, 1957. március 25.

Amikor tehát ma Németország minden körülmények között kiáll az EU egysége és a közös valuta mellett, azzal semmiképpen sem saját hatalmát akarja jó imperialista módjára megerősíteni. Sőt, éppen az ellen küzd, hogy az európai államok hetven békeév után újra egymásnak essenek. Hiszen látjuk a tendenciát: főleg az új demokráciákban ébredezik a tomboló nacionalizmus, de Olaszország és Franciaország élén is láttunk újra dölyfös, túlfűtött kalandorokat az utóbbi években.

Németország azonban nem akar mást, mint békét és biztonságot. Nem egy karizmatikus nemzetvezetőt, hanem egy olyan nyugodt személyiséget, aki alatt rendben mennek a dolgok. Az Európa előtt álló globális kihívás is csak abban az esetben abszolválható biztonsággal, ha a világméretben maximum közepesnek számító országok hajlandók az együttműködésre és az áldozatvállalásra.

Szörnyű tehát azt látni, amikor a jelenleg legbékésebb európai nemzetet újra agresszióval vádolják. Nem gondolhatja azt senki sem, hogy a felébredő ellenségeskedést a németek szó nélkül tűrnék az idők végezetéig. Igazságtalan a vád, miszerint Németország a déli (és a keleti...) államok gyarmatosítására készülne. Angela Merkelt náciként ábrázolni meg egyszerűen bunkóság.

Németország gazdag. Úgy anyagilag, mint kultúrájában és történelmében. Lehetséges, hogy inkább tanulni kéne tőlük: munkakultúrát, felelősségvállalást, önreflexiót és a békülésre való képességet. Németország életereje - akárhonnan is jön - szinte leküzdhetetlen. Ha ezt az életerőt elnyomják, akkor robban, tízmilliók halálát okozva. Azonban ez az életerő a világ legnagyobb gazdasági, tudományos és kulturális teljesítményeinek létrehozására képes, ha megfelelő mederben folyik.

Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet és Charles de Gaulle rájöttek erre, midőn majdnem végignézték az európai civilizáció pusztulását. Miért gondolja bárki, hogy az egymással versengő nemzetállamok ma jobban teljesítenének, mint a XIX-XX. században?