Szép hely az agónia lágyvizű medencéje. Valljuk be, imádunk megmártózni, és aztán hosszasan elidőzni ebben a langymeleg rettenetben, ebben a jól ismert rosszban, amiről persze azt hihetnénk, hogy utálunk benne lenni, de mégis, amikor ki kéne belőle kászálódnunk, valahogy csak nem akaródzik elhagyni ezt a biztonságot adó állóvizet. Hiszen annyi remek fogódzkodót találhatunk benne. Ahogy közeledünk a magyar néplélek pocsolyája felé, a bejárat felett elterülő elérhetetlenül magas boltívről már a belépés előtt a pofánkba kapjuk a cirkalmas feliratot: „bal sors, akit régen tép”. Mert ugye ilyenek vagyunk mi magyarok, szeretjük az önmarcangolást. A vízbe lépve gyorsan nyargalunk el a kisebb segédeszközök mellett, hiszen mi a legnagyobbat, az ország úszógumiját keressük! Ezt mifelénk általában a politika szokta szolgáltatni a jónépnek, nem csoda, hiszen a két oldal képviselői minduntalan bőszen pumpálják azt a medence két széléről.
De aztán jött Amszterdam…
Múlt hét pénteken a Hollandiában meggyalázott magyar labdarúgó válogatott olyan spéci, 8.1-es nyugati pumpát szerzett be, hogy azzal aztán elektromos kompresszorokat megszégyenítő módon és gyorsasággal nyomta le még – az egyébként oly energikus vastüdővel rendelkező – honatyáinkat is. Természetesen annak rendje és módja szerint el is indult az össznépi gyalázkodás, amiből az egymás hegyén-hátán tolongó fürdőzőkön kívül a média is derekasan kivette a részét. Profizmust megszüntetni, pályákat, stadionokat lerombolni, sóval behinteni, a játékosokat közmunkára fogni, és társaik. Az indulatok érthetőek, a 8-1-es gyalázat utáni brutális reakciók pedig előre borítékolhatóak lettek volna – még egy kevésbé komoly fürdőmúltra visszatekintő nemzet polgáraitól is.
No és az a nagy helyzet, hogy úgy egészében véve a hazai futball valóban joggal érezheti magát otthonosan egy posványos állóvízben.
Folyamatosan romló színvonal, érdektelenség, lepusztult stadionok, szétvert utánpótlásképzés, csőd szélén álló egyesületek – és a sötét jövőt festő jellemzők felsorolást sajnos hosszasan lehetne még folytatni. A teteje mindennek pedig az a kizárólag csak a saját zsebe megtöltésével foglalkozó belterjes brancs, akik végső soron mindezért felelőssé tehetőek.
Ez az élősdi társaság nem átallja magát „szakmabelieknek” nevezni, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy a felemelkedés helyett az ő közreműködésükkel csupán a totális lezüllés útja járható be. Elképesztő, hogy ezek az emberek a saját kicsinyes érdekeik miatt lehetetlenné teszik, hogy a világ legnépszerűbb sportága idehaza is nyereséges vállalkozássá, és nem mellesleg a szórakoztatóipar szerves részévé váljon. Hiába ugyanis bármilyen rossz szándék a média részéről, a lejárató kampány kizárólag addig lehet sikeres, amíg ahhoz maguk a résztvevők is tevékenyen hozzájárulnak.
Ki kell mondani végre: megtisztulásra van szükség, ez a folyamat pedig csak fentről kezdhető el. Mert nem az a tizenhét éves srác dönti romlásba a magyar focit, aki üres fejjel, rajta az éppen aktuális divatfrizurával lötyög valamelyik NB I-es csapat korosztályos együttesének az edzésén. Sőt, talán még csak nem is azok a korrupt, saját megélhetésükért dolgozó, százával tevékenykedő trénerek, akiknek a szülők éveken át fizettek azért, hogy a fiúknak, játéktudástól függetlenül bérelt helye legyen a csapatban. A bűnösök elsősorban azok, akik ezt a rendszert működtetik, illetve, akik ehhez nagy nyilvánosság előtt még büszkén a nevüket is adják. Ilyen az a kevesebb, mint ötven főt számláló, a kártevésből remekül megélő edzői „elittársaság”, akik a magyar labdarúgás érdekeire hivatkozva zsigerből támadnak minden újító szándékot, minden kívülről érkező új impulzust. Hát ilyen önzetlen ez a mi kis szakmabeli „krémünk”. Ha netalántán idetéved egy elismert külföldi tréner, ez a brancs összezár, és az első pillanattól kezdve a számukra veszélyes elem kicsinálásán kezd fáradozni – általában sikerrel. Ha körülnézünk Európában, a világban, feltehetjük a kérdést: a magyar edzők „szaktudásából” vajon miért nem kérnek sehol? Az elmúlt húsz esztendőben – néhány elenyésző kivételtől eltekintve – semmilyen nagyobb klubnál nem ért el sikert – sőt, még csak nem is dolgozott – magyar tréner. A tények sajnos makacs dolgok. Nem nagyon kell azonban meglepődni, ugyanis nem az van, hogy odakint valamiért nem szeretnek minket. Egyszerűen csupán ennyit ér a hazai edzői „elit” „szaktudása”. A mi kis magyar futballvalóságunk hasonlóan működik, ahogy az ország, és benne a társadalom. Ahogy a belterjesség, a középszerűség, a fordított kiválasztás, a kontraproduktív gondolkodásmód gyakorlatilag életünk minden területét mélyen átjárja, az alól miért éppen a futball lenne a kivétel? Olyannyira nem az, hogy ez a sportág sokkal inkább felnagyít, kirakatba állít, megmutat. Kímélet nélkül, őszintén, kendőzetlenül. Ahogy szerencsésnek semmiképpen sem mondható XX. századi történelmünk a mai napig ott van minden megszólásunkban, cselekedetünkben, úgy jelen van minden kapura lövésünkben is. Az élen álló belterjes szakmabeliek maguktól nem fognak távozni. Miért is tennék? És mi lesz, ha egyszer mégis eltűnnek? Alighanem jön majd helyettük más. Amíg a fejekben nem lesz meg a szemléletváltás, amíg annyira szeretünk fürödni abban az átkozott medencében, addig sok okunk nem lehet a bizakodásra.
Az amszterdami 8:1-es kompresszor közben továbbra is remekül szuperál, és ha egyszer abbahagyják a pumpálást, abból a bizonyos úszógumiból akkor sem lesz olyan egyszerű kinyomni a levegőt.
Ha normális futballt és ezzel együtt hasonlóan jó közéleti viszonyokat szeretnénk, talán nem is itt kellene elkezdeni.
Talán a legjobb az lenne, ha a további fürdőzés helyett mindenki elhagyná végre azt a fránya medencét.
Aztán az utolsó meg húzza ki a dugót maga után.
Tabi Norbert
