Beleszól a politikába az Anglikán egyház – nagyon helyesen

Európa szekuláris közgondolkodóinak jelentős része a magánszférába száműzné a vallást. Előfordultak esetek, amikor egyet tudtam érteni a megfogalmazott aggodalmakkal, mivel a keresztény egyházak néha nem tudnak elvonatkoztatnia történelmileg privilegizált pozíciójuktól, azaz elfelejtik, hogy a modern Európa multikulturális társadalmaiban ugyanakkora a létjogosultsága a különböző hitűeknek és a hittel nem rendelkezőknek is. Azonban az anglikán egyházban a brit választások kapcsán megfogalmazott nyílt levél a szó minden pozitív értelmében kifogástalan: egy szerény, a lakosság sokszínűségét tekintetbe vevő, árnyalt, ugyanakkor következetes 52 oldalt olvashatunk, ha vesszük a fáradtságot. Érdemes, hiszen annak ellenére, hogy a szigetország lakosságának íródott, sok olyan erkölcsi útmutatást olvashatunk benne, amelyek Magyarországra nézve is relevánsak lehetnek.

anglikanegyhaz.jpg

„Nemzetünk mély megosztottsággal, az emberek és közösségek közötti szakadékokkal szembesül, amelyek egyre mélyülni látszanak.”

A mondat jól kifejezi azt a problémát, amelyet a „Ki a felebarátom?” címmel közzétett levél jár körül. A szövegben az anglikán egyház püspökei erősen kritizálják a mostani brit közéletre jellemző széthúzást. Szerintük az egymás cáfolására épülő politika eljutott odáig, hogy a kérdéseket mindig úgy közelítjük meg, hogy az ellenfél teljesen téved és saját ötleteinket ért kritika soha sem jogos. A viták ennél fogva sterilek, a közéletből kiveszett idealizmust állítják. Komoly kritikát fogalmaznak meg a képviselők szavazatmaximalizáló törekvéseivel szemben. A püspökök azt érzik, hogy manapság az átfogó vízió nélküli ígérgetés jellemzi a politikusokat, vagyis, hogy a társadalom csak jól körülhatároló szegmenseinek igényeit kielégítő irányelveket alkotnak, figyelmen kívül hagyva a társadalom egészének jólétét. Pedig szerintük a demokratikus berendezkedésben való élés által nyújtott kiváltság, valamint a keresztény kultúra mind arra kéne sarkalja a választókat, hogy ne csak saját, hanem mások érdekeit is szem előtt tartsák, mikor voksolnak.

Arra is figyelmeztetnek, hogy senki sem rendelkezhet Isten szemével, tehát a politikusok, az egyházi vezetők vagy a véleményvezérek is tévedhetnek. Óva intenek a hatalomkoncentrációtól, mivel, ha egy kézben túl sok összpontosul, akkor kiveszik az emberség. Egyaránt veszélyesnek tartják a túlburjánzó vállalati szektort és a túlhatalmú államot.

„Amikor a nemzethez tartozás tapasztalatai túlságosan különbözővé válnak az emberek között, akkor nem fognak közös köteléket vagy szimpátiát érezni egymás iránt.”

Az egyházi vezetők fontosnak tartják, hogy bűnbakok kiáltása helyébe az általános szolidaritás lépjen. Az ideális helyzetet a tengerészethez hasonlítva mutatják be:

„Amikor egy hajó bajban van, akkor elképzelhetetlen, hogy a közelében lévő más hajók ne siessenek segítségére, jelentős üzleti költségek árán. Akik a tengeren élnek, vessző tudják, hogy szükségük van egymásra.”

A püspökök azt is hangsúlyozzák, hogy nem szabad kizárólag a fogyasztói társadalom által „helyesnek” vélt életet ünnepelni, szükség van arra, hogy a különböző egészségügyi problémákkal rendelkező- vagy szegénységben szenvedőek/élők se érezzék magukat tehernek:

„Például, amikor azokat, akik a társadalmi segélyektől függőket olyan jelzőkkel illetjük, amelyek arra utalnak, hogy méltatlanok, eltartottak, és önellátóvá kell válniuk, akkor ez elriasztja azokat, akik felajánlanák a kötetlen, jószomszédi segítséget, amely könnyíthetné némileg az államra nehezedő szociális terhelést.”

A másokkal szembeni gyűlöletkeltés ellen is kiállnak:

„Neheztelést szítani valamely felismerhető csoport ellen, mindig megfosztja emberi mivoltától azokat az embereket, akik..... Az etnikai kisebbségek, bevándorlók, segélyen élők, bankárok és oligarchák – mindegyiküket hívták már fenyegetésnek valamely képzeletbeli „mi” számára. Ők lettek azok az utált „mások”, akik köztünk való jelenléte nélkül minden rendben lenne.”

Külön kiemelik a felsorolásból a bevándorlókat, akiket a politikusok hajlamosak a „mi” és az „ők” nyers keretei között emlegetni. A püspökök úgy látják, hogy ez "szembe megy az jószomszédság és vendégszeretet keresztény hagyományaival".

A nyílt levél motivációját a jelenlegi politikai rendszer iránti apátia és cinizmus szolgálta, amelyeket az eddig részletezett áldatlan állapotok váltottak ki. Egy hétfőn közzétett felmérés péládául arról tanúskodik, hogy a négy országos nagy párt, a UKIP, a Konzervatívok, a Munkáspárt, és a Liberális Demokraták a hat legjobban utált márka között találhatóak. A helyzet megoldását a püspök egy olyan politikai megújulásban látják, mint amelyet a ’45-ös munkáspárti Attlee- vagy a ’79-es konzervatív Thatcher-kormány hajtott végre.

A vallási vezetők ehhez azt szeretnék, ha mindenki elmenne a májusban esedékes brit parlamenti választásokra. Szerintük a szavazás minden keresztény felnőttet érintő fontos kötelesség, még akkor is, ha olyan pártra kell szavazniuk, akivel nem tudnak 100%-osan egyetérteni. A változás lehetőséget abban látják, ha minél többen részt vesznek a politikai életben.

Habár próbáltam a lényeges elemeket kiemelni, biztos vagyok benne, hogy számtalan a levélben megírt erkölcsi útmutatást kihagytam. A szöveg rengeteg dolgot említ a hosszú távú gondolkodás vagy épp a nemzetek közötti kapcsolatok elmélyítésének előnyéről.

Számomra azonban főleg azért volt méltó egy cikk témájának, mert egy abszolút pozitív példának tartottam arra, hogy hogyan szólhat bele egy egyház a politikába. Nem a pártok mellett kardoskodva, jelszavak mögé beállva, hanem gondosan kifejtett értékalapon megfogalmazott nyilatkozatokkal.

Ráadásul tele van olyan mondatokkal vagy mondatrészletekkel, amelyek megfontoltságra és szerénységre utalnak például. Például:

„[...] ha elég szerencsések vagyunk arra, hogy megtapasztaljuk a családi élet áldását [...]”

Ez a kitétel nagyon szépen tekintetbe veszi az árvák érzékenységét.

"[...] a vallási hagyományok, mint a keresztény hit megpróbálnak az erény letéteményesei lenni [...]”

Ez pedig egyszerre fogadja el a multikulturalizmust és alázatosan jelzi, hogy még az egyház is esendő lehet. A levél tele van ilyen apróságokkal, amelyek hiányát talán nem reklamálnánk, viszont meglétük jelzi a háttérben meghúzódó bölcsességet és körültekintést.

Mit is mondhatnék? Csak így tovább Anglikán egyház!

süti beállítások módosítása