Hogyan lesz regény egy román filmrendező úti dokumentumfilmjéből? Úgy, hogy majdnem belebolondul az eseményekbe. Walter Ghidibaca különös könyve, a Minden jó, ha a vége rossz egy utazás krónikája – hiszen nem csak Oroszország, hanem az emberi elme elhagyatottabb vidékeit is bejárja történetében. Börtön és valóságshow – létező kombináció, de az elboruló elme általában nem szokott része lenni a koktélnak.

A szerző társával egy rozoga Daciával autózott el Vlagyivosztokig – és napjaink orosz valósága nem volt különösebben jó hatással rá. Már az út során meg volt győződve róla, hogy követik őket, hogy egy filmforgatás akaratlan szereplője lett: üzeneteket látott a rendszámokban és biztos volt benne, hogy társa mindenben utánozza őt. Szellemi széthullása és oroszországi kalandja azonban messze nem ért még itt véget: a reptéren, harminc órányi várakozás után ugyanis a rendőrnek hanyag idegességében odavetette, hogy táskájában bomba van. Ostoba, de ártatlan megjegyzés. Olyan, amiért az ember hónapokat tölt egy orosz börtönben.

Akár kafkai is lehetne a dolog, de a helyzet abszurditásának racionális felfogása helyett egy rémisztő tojástáncot kapunk a józan ész és a megbolondulás határán. A megfigyeltség érzete ugyanis nem csökken, hanem fokozódik: főhősünk meggyőzi magát arról, hogy az egész egy nagy valóságshow, minden egy omnipotens és szadista rendező műve. Mindenben jeleket lát, a nyelvtankönyv szavaitól cellatársainak viselkedéséig.

Még akkor is, amikor nyolc hónapnyi munkatáborra ítélik.

Furcsa ez a börtönregény: rendkívül messze áll attól a modern, kelet-európai Pillangótól, amiben reménykedtem eredetileg – de cserébe még csak egy orosz Zimbardót sem kaptam. Hosszú, elnyújtott agónia csupán, mely bár hiteles ábrázolása a börtönvilágnak, nem különösebben izgalmas olvasmány. Az egész könyv egy hatalmas várakozás egy fojtogató atmoszférában. Az alaphelyzet különlegessége és a paranoiás hangulat úgy kétszáz oldalig magával ragadja az embert, csak aztán jön még kétszáz utána. Ezen nem segít az sem, hogy a tárgyalás előtti várakozás és az utazás időszakát sokkal részletesebben ábrázolja Ghidibaca, mint a munkatáborban töltött hónapokét.

Őrült viselkedése és állandó jelkeresése, gondolatbéli diskurzusai a „rendezővel” a könyv első felében érdekesek, de a könyv második felére teljesen megszokottá válnak. Ezzel a könyv el is veszíti azt a bukét, amit különleges alapötletének köszönhetően kapott és egy frusztráló, egyszerű krónikát kapunk egy oroszországi börtön és munkatábor mindennapjaiból. Ilyenből pedig akad jobb is: Szolzsenyicin tudna mesélni.