Mi történt?
Valószínűleg kevés olyan ember van, aki látta a Kémek hídja című filmet, és nem borzongott bele legalább egyszer a berlini fal gondolatába. (Aki nem látta, most ne olvasson tovább, hanem gyorsan menjen, és nézze meg.) A fal, amely két világot választott el egymástól, épp tegnap harminc éve omlott le.
A Kémek hídja megkönnyebbüléssel végződik. Mi fellélegzünk, mert nem kell arra gondolnunk, mi lett volna, ha rosszul sül el a dolog. Sokaknak azonban épp az ellenkezője jutott: a keletnémet állam 1961 augusztusában felhúzta a falat, amely attól fogva történetük, életük közepén húzódott. Az NDK azzal indokolta a fal megépítését, hogy az államnak szüksége van rá, mint a fasizmus elleni védőbástyára. Ez a „bástya” családok ezreit szakította szét, sokakat megfosztott állásától, másokat tanulmányaik félbehagyására kényszerített — ezért a fal épülése közben és után is több százan próbáltak átmenekülni az NSZK területére. Ez csak néhányaknak sikerült, mert a keletnémet határőrök mindent megtettek, hogy megakadályozzák a szökést, és azok az őrök, akiknek ez sikerült, még jutalmat is kaptak.
A fal huszonnyolc hosszú évig állt, és ezalatt Berlin két fele lassan eltávolodott egymástól. A német főváros NDK-hoz tartozó oldalán az emberek többsége szegény volt, míg Nyugat-Berlin egyre csak fejlődött. Idővel nem csak fizikai, de társadalmi és gazdasági határ is képződött a két országrész között, ami csak megerősítette az elszigeteltséget.
Azonban a Szovjetunió gyengülésével egyre sürgetőbbé vált a fal lebontása. 1987-ben még Ronald Reagan, az amerikai elnök is ellátogatott Nyugat-Berlinbe, és beszédében a határzár feloldását követelte. 1989. november 9-én végül az NDK bejelentette, hogy enyhít az NSZK-ba való átjárási tilalmon. Percekkel később már tömegek közelítették meg a falat, az emberek felmásztak rá, és az áthatolhatatlanság megtört.
Sokezer ember sokezer emléke
A történelmi adatok mindig fontosak, hiszen talán ezek adják a legpontosabb képet a tényekről. A berlini fal történetét azonban rengeteg tragédia, emlék, vágy és érzés övezi. Ezek azok a darabkák, amelyek nem a tényekre, hanem az emberek személyes valóságára irányítják a figyelmünket, és kérdéseket vetnek fel. Valóban minden különbséget eltörölt a két országrész között a berlini fal leomlása? Vajon a Nyugat feltárulásával elérkező hatalmas szabadságot nem volt túl nehéz elviselni? És visszaadható annyi elvesztett, megnyomorított év?
Alább néhány visszaemlékező történet részletei olvashatók (gyűjtés: The Guardian).
„Ki ne akarná betenni a lábát a tiltott területre? Ezt a területet kávéaroma és öblítőillat itatja át, minden friss, kedves és teljes. Az emberek itt különlegesek, évtizedek óta a világ minden lehetősége az övék. Bármit megvehetnek, amit csak a szívük kíván. Hogy néznek ki ezek az emberek? Egy barátom szerint „Egy nyugatnémetet arról ismerhetsz fel, hogy a lehető legfesztelenebb módon csukja be az autója ajtaját”.” (Jenny Erpenbeck, született 1967-ben, Észak-Berlinben)
„1991. nyara volt, én pedig Krétán töltöttem az időm. Éppen sétáltam, mikor zajongást hallottam a közelből: kiáltozást, nevetést. Mi történik? Valaki ünnepel? Esetleg egy sportesemény? Ahogy közelebb értem, ráeszméltem, hogy a zaj egy mindenféle csúszdákkal felszerelt vízi vidámparkból származik. Némely csúszda kellemesen, lassan kanyargott, mások meredekek és gyorsak voltak. Engem az döbbentett meg, hogy a vidámpark nem gyerekekkel, hanem hatvanéves férfiakkal és nőkkel volt tele. Hozzám hasonlóan ők is keletnémet származásúak voltak. Azonnal megértettem, miért ilyen izgatottak: ezek az emberek harmincévesek is elmúltak, mikor a Fal megépült — ez pedig azt jelentette, hogy még sosem járhattak ilyen vidámparkban. Ezek a csúszdák csak Nyugaton, csak 1961. után léteztek.” (Thomas Brussig, született 1964-ben, Észak-Berlinben)
„Az NDK-t megfojtják a határai. A nyugati oldal folyamatosan megfigyel minket, és csak a néhai művészt – meg a „felderítőket”) engedik átkelni; a többiek számára zárva marad. Amióta azonban Magyarországon szeptember 10-én felhúzták a vasfüggönyt, emberek tízezrei siettek egy új élet felé. Ez a lehetőség nekünk nem játszik. Mi itt akarunk maradni, megragadni a hatalmat, hatástalanítani a férfiak és „öregek” irányítását, belülről újjáépíteni az NDK-t. A saját utunkat akarjuk járni. De vajon tudjuk-e egyáltalán, merre vezet ez az út?” (Kathrin Schmidt, született 1958-ban, Gotha-ban)
források:
2019. november 10.
Lázár Fruzsina
