A nemrég elhunyt Alberto Alesina (1957-2020), a Harvard közgazdaságtan professzora korunk egyik legnagyobb közgazdásza volt. Legjobban talán a politikai gazdaságtan újraélesztésében játszott szerepéért szokás elismerni, de érdeklődési területe nagyon sok tudományterületre kiterjedt. A következő írásban vendégszerzőnk, Isztin Péter gyűjtötte össze a mai napig meghatározó közgazdaságtani eredményeit, így emlékezünk rá. (borítókép: uniboccini)

Vendégszerő: Dr. Isztin Péter

Csak néhány téma, amelyet ma Alesinának köszönhetően jobban értünk, mint korábban: a kapcsolat a gazdasági és a „politikai” üzleti ciklusok között, a különböző típusú „megszorító” intézkedések hatásai a nemzetgazdaságokra, az állami indoktrináció szerepe a preferenciák alakításában, miért működik máshogyan a jóléti állam Európában és az Egyesült Államokban, a politikai intézmények és a növekedés kapcsolata, vagy az egykor fennálló technológiai feltételek hatása a nemi szerepeket kijelölő társadalmi normákban. Ezen területek mindegyikéhez, és még sok más témához hozzátette karakteres kreativitását.

Politikai üzleti ciklusok

A közgazdászok standard makro-gazdaságpolitikai tanácsa szokott lenni, hogy a kormányoknak „jó időkben” költségvetési többletet kellene felhalmozniuk, hogy aztán „rossz időkben” lehetőségük legyen a deficit terhére való költekezésre vagy adócsökkentésre. Egyebek mellett Alesina mutatta meg, hogy a valóságban miért nem követik a kormányok ezt a standard receptet. Ennek oka, hogy a gazdasági ciklusok mellett ún. politikai üzleti ciklusokról is beszélhetünk, amelyek a választási ciklusokhoz, nem pedig a gazdasági ciklusokhoz igazodnak. Így a legtöbb kormányzatnak megéri sokat költekeznie választási évben, két választási év között pedig igyekszik szorosabbra fogni a „gyeplőt”.

A politikai ciklusok azonban többnyire nem esnek egybe a gazdasági ciklusokkal, így a kormányok általában nem akkor lazítanak, amikor arra szükség és lehetőség lenne, és emiatt sokszor akkor kényszerülnek megszorítani, amikor a klasszikus keynesi recept szerint a deficit-költekezésnek lenne ott az ideje.

Megszorítások és növekedés

Alesina egy másik élethosszig tartó projektje ugyancsak a költségvetési politikához kapcsolódott. Azt vizsgálta, miként hatnak a megszorító csomagok a gazdasági növekedésre. Megszorítani alapvetően kétféle módon lehet: ha a kormány kiadásokat csökkent, vagy ha adót emel. Alesina és mások kutatásai arra engednek következtetni, hogy az előbbi általában kevésbé káros, mint az utóbbi, sőt, egyes esetekben, ellentmondva a keynesi elméletnek, a költségcsökkentéseknek expanzív hatásuk is lehet. (kép: Canva)

Miként lehetséges ez? A kiadáscsökkentéseket idővel adócsökkentések is követhetik, tehát hosszú távú hatásuk, hogy több pénzt hagynak a magánszektornál, az adócsökkentéseknek pedig önmagukban pozitív hatásuk van a munkakínálatra. Ezek a hatások persze hosszabb távon jelentkeznek, de már rövid távon beépülhetnek a várakozásokba. Ezen kívül már rövid távon pozitívvá teheti a kiadáscsökkentések mérlegét, hogy növelhetik a befektetők bizalmát a kormány iránt: egy kiadáscsökkentő kormány hihetően elköteleződhet a felelősebb költségvetési politika irányába.

Jóléti állam Európában és az Egyesült Államokban - a különbségek okai

(kép: Canva)

Alesina Edward Glaeserrel közösen írt könyvében és a kapcsolódó tudományos cikkekben azt a kérdést vizsgálja, miért sokkal bőkezűbb és univerzálisabb a jóléti rendszer az európai országok többségében, mint az Egyesült Államokban. A szerző következtetései közül érdemes kiemelni kettőt: az egyik, hogy az

Egyesült Államokban erősebb a meritokráciába vetett hit, vagyis hogy tehetséggel és szorgalommal alapvetően mindenkinek lehetősége van előbbre jutni, míg az európaiak jóval „fatalistábbak”: úgy gondolják, hogy az emberek sokszor önhibájukon kívül nem képesek az érvényesülésre. 

Egy másik fontos különbség az etnikai homogenitás szintje: az Egyesült Államok hagyományosan egy etnikailag heterogénebb ország, mint az európai országok zöme. Az etnikai heterogenitás pedig alapvetően nem kedvez a bőkezű jóléti államok kialakulásának: az emberek szívesebben szavaznak meg juttatásokat azok számára, akiket hozzájuk hasonlónak tartanak.

Goodbye, Lenin?

Alesina és Nicola Fuchs-Schündeln 2007-es cikkükben a politikai intézmények hatását vizsgálták az egyéni preferenciákra, a volt kommunista országokra fókuszálva. A szerzők azt találták, hogy a volt szocialista országokra máig hatóan rányomta a bélyegét a kommunista rendszer: az állampolgárok kevésbé elfogadóak a piacgazdasággal vagy a versennyel szemben. A cikk és a kutatási program beilleszthető abba a vitába, hogy milyen interakciók vannak az „intézmények” és a „kultúra” között. Utóbbi nyilván hatással van az előbbire, de - ahogyan Alesináék bemutatták - az előbbi is hatással lehet az utóbbira. A hatás részben annak köszönhető, hogy a szocialista rendszerek az iskolarendszeren és más „propaganda-eszközökön” keresztül „indoktrinálják” az embereket, ami annál hatásosabb, minél fiatalabb korban teszik ki ennek az egyént. (kép: Canva)

Az eke esete a genderrel

Alesina társadalmi normákkal kapcsolatos kutatásai a nemi szocializáció kérdéséhez is elvezették. Ő és szerzőtársai egy cikkükben az eke (nem tévedés) használatának hatásait vizsgálták a nemi szerepekre. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy

olyan emberek között, akiknek a felmenői intenzíven használták a mezőgazdasági munka során az ekét, „hagyományosabb” nemi szerepelvárások működnek.

Vajon mivel magyarázható ez? A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az eke intenzív használata felértékeli a fizikai erő szerepét a mezőgazdasági munkában, és ha a mezőgazdaság a háztartáson kívüli gazdaság legfontosabb szektora, akkor a férfiaknak komparatív előnyük lesz a piaci, míg a nőknek a háztartási munkavégzésben (még akkor is, ha a fizikai erőn kívül nincs semmilyen lényeges különbség férfiak és nők között). 

(kép: Canva.com)

A kutatásnak véleményem szerint két fontos tanulsága is van: az egyik, hogy a normák alkalmazkodnak a technológiai feltételek változásához, és ilyen módon hosszú távon „funkcionálisak”, ugyanakkor ragadósak is, amennyiben ez az alkalmazkodás sokszor lassú.

Demokrácia és növekedés

Alesina és szerzőtársai egy cikkükben a demokrácia növekedésre gyakorolt hatását vizsgálták. A szabad politikai intézmények és a gazdasági fejlettség között van egy erős korreláció, azonban messze nem egyértelmű, hogy van-e valami oksági kapcsolat is a kettő között, és ha igen, milyen irányban. A szociológus Seymour Lipset valamint Milton Friedman korábban azt a hipotézist fogalmazták meg, hogy a gazdasági fejlettség elengedhetetlen a demokráciához, de ez fordítva nem igaz. Ezzel szemben Daron Acemoglu és James Robinson azt az álláspontot képviselik, hogy az „inklúzív” politikai intézmények pozitív hatással vannak a gazdasági növekedésre, és ezen keresztül a demokrácia is pozitívan hat a fejlődésre. 

Alesina és szerzőtársai arra jutottak vizsgálódásuk során, hogy a fejlődés korai szakaszában a demokrácia hatása vagy elenyésző, vagy inkább gátolja a növekedést, aminek egyik magyarázata az lehet, hogy a nagyobb mértékű demokrácia elosztási koalíciókat hív életre.

A növekedés fejlett szakaszában azonban, amelyben fontosabb szerepet játszik az innováció, a demokrácia hatása már pozitív, ugyanis demokráciák kevésbé hajlamosak belépési korlátokat emelni egyes piacokra, amelyek korlátozzák az innovációt.

Hangsúlyoznom kell, hogy a demokrácia és a növekedés kapcsolatát illetően azóta sincs egyértelmű konszenzus a közgazdászok között. 

Vendégszerzőink írásai nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség véleményét.