Az amerikai polgárháború utáni időszakban rabszolgaságból felszabadított afroamerikai családok tízezrei vándoroltak az USA déli államaiból északra és keletre, hátrahagyva a megbélyegző, kirekesztő környezetet és jobb megélhetést keresve. A harlemi reneszánsz, amely körülbelül 1917. és 1940. közé tehető, az afroamerikai kultúra és művészet újjászületésének időszaka volt, társadalmi és politikai identitáskereséssel ötvözve. Az időszak egyik fontos alakja Dorothy West, aki tinédzserkorában került a harlemi kulturális közegbe, és jó kapcsolatot ápolt a korszak legfontosabb íróival és művészeivel. Története beavat minket abba, milyen volt ebben az időszakban fiatal fekete írónőnek lenni, és sok más hozzá hasonló alkotóhoz és művészhez is elvezet bennünket.

Írta: Lázár Fruzsina / Borítókép: Jacob Lawrence - The Migration of the Negro (1940-41.)

Mi vezetett ide?

A művészet új testet és lelket kapott, amikor alig száz éve, az 1920-30-as évek Amerikájában afroamerikai művészek és értelmiségiek ezrei kezdték el megosztani a világgal tevékenységüket. Ennek az élettel és energiával teli időszaknak - amely szorosan összefonódott a korabeli társadalmi-politikai változásokkal - összefoglaló neve a harlemi reneszánsz. Központjának ugyanis a New York City-beli Harlem városrész számított, de jelen volt Chicagóban, Philadelphiában, Washington D. C.-ben is.

Amellett, hogy felmérhetetlen értékkel gazdagította az amerikai és globális művészeti szférát, fontos szerepet játszott az afroamerikai identitás (újra)definiálásában is.

A harlemi reneszánsz szinte közvetlen történelmi előzménye az amerikai polgárháború, amely 1865-ben ért véget. Utána az 1870-es évek végéig tartó rekonstrukciós törekvéseket - melyek többek között arra irányultak, hogy a felszabadított afroamerikai rabszolgáknak állampolgári jogokat és lehetőségeket biztosítsanak - kerékbe törték a fehér felsőbbrendűségen nyugvó és a szegregációt megszilárdító Jim Crow-törvények. A törvények elnevezése egy amerikai szórakoztatóművész rasszista sztereotípiákra épülő afroamerikai karakterének nevéből származik.Egészen a törvények 1965-ös eltörléséig előírták a faji alapú szegregációt a déli államokban, így alsóbbrendű állampolgárokként kezelve és megfélemlítve az afroamerikaiakat. Sok család ekkor döntött úgy, hogy délről északra vagy keletre vándorol, ahol az iparosodás következtében megjelenő gyárakban jóval több munkalehetőség és egyenlőbb bánásmód várta őket. A belső vándorlások nyomán a 20. század elejére az afroamerikaiak már nagy arányban éltek urbanizált környezetben - például a new york-i Harlemben vagy a fent említett nagyvárosok egyikében.

Alain Locke (szerk.) - The New Negro, 1927. (forrás)

Az afroamerikai lakosság változó életkörülményeit a harlemi reneszánsz magját adó hozzáállás kísérte: az 1920-as évek elejére éppen felnőtt az első afroamerikai generáció, akik saját életükben már nem tapasztalták meg a rabszolgaságot. Közülük került ki a harlemi reneszánsz sok fontos személyisége, akik elődeikhez képest új irányú törekvésekkel és attitűdökkel fordultak a világ felé: újszerű társadalmi státuszaikban újra jelentéssel töltötték fel művészetüket. Ezt az életérzést Alain Locke antológiája (The New Negro: An Interpretation, 1925) foglalja össze, a harlemi reneszánsz másik megnevezése ezért New Negro Movement.

Különös energiájú időszak volt ez, amit szerteágazó tehetségű emberek népesítettek be, és amit még az 1929-ben berobbanó gazdasági válság sem tudott teljesen megállítani.

Tizenhét és fél év - elkezdődik egy történet

A massachusetts-i Radcliffe College munkatársai 1976. és 1981. között több mint hetven, 70-90 év közötti afroamerikai nővel készítettek mélyinterjút, hogy összegyűjtsék a szinte kizárólag szóbeliségben hordozott emlékeiket. Az egyik interjúalany Dorothy West volt, akit írónői munkássága és jelenléte a harlemi reneszánsz egyik kiemelkedő alakjává tett. Csaknem az egész 20. századon átívelő élete (1998-ban halt meg) lehetővé tette, hogy a mélyinterjúkban az utolsó élő harlemi íróként számot adjon mindarról, ami ezt a korszakot jellemezte.

A képen Dorothy West Martha’s Vineyard-i házában.

Dorothy West Bostonból származott. Édesapját hét éves korában szabadították fel a rabszolgasorból, ezután vállalkozásának köszönhetően egészen a középosztályig sikerült eljuttatnia magát és családját. Még egy nyaralót is megengedhettek maguknak a Martha’s Vineyardon (Massachusetts-től délre fekvő sziget, kedvelt nyaralóhely). Dorothy kiterjedt családi körben nőtt fel, és már hét éves korától kezdve írt. Gyakran küldött történeteket a Boston Post szerkesztőségének: a lap két-, öt- vagy tízdolláros jutalmat kínált a beküldött történetekért, és Dorothy saját bevallása szerint általában a tízdollárost nyerte el. Gyerekkorában nyaranta gyakran találkozott Harry T. Burleigh zeneszerzővel - a család barátjával -, aki gyakran mesélt neki New Yorkról, a “varázslatos városról”. Dorothy tizenhét és fél évesen, unokatestvérével együtt került a “varázslatos városba” - éppen akkor nyert meg egy pályázatot novellájával.

Dorothy élete New Yorkban sok szempontból nélkülöző volt: vacsorának gyakran csak egy virslivel és ananászlével kellett beérnie. Ha nagyon éhesnek érezte magát, két virslit evett. Akkoriban szokás volt mulatságokat tartani a bérelt lakásokban: a vendégek jöttek, táncoltak, jól érezték magukat, és valamennyivel hozzájárultak a bérleti díj kifizetéséhez. Dorothy azonban túl büszke volt ehhez, így más módon kellett biztosítania a megélhetését: heti tizenhét dollárt keresett ügyelőként egy színházban, később heti huszonhármat egy színdarabért, amit három társával együtt írtak. Két nagyszerű, az afroamerikai közösségben létező osztálykülönbségeket és családi viszonyokat firtató regénye mellett irodalmi folyóiratok alapításában is részt vett, időskorában pedig a Martha’s Vineyard lapjának írt rendszeresen.

A képen The Opportunity Journal (1927.): afroamerikai írók és költők munkásságát támogató lap.

A megtestesült reneszánsz

Dorothy személyesen és meglehetősen közelről ismerte a harlemi reneszánsz számos nagy íróját és alkotóját, azonban állítása szerint ők kevéssé érzékelték, hogy éppen egy korszakos megújulás részesei. Csak összegyűltek Wallace Thurman (regényíró) nappalijában, gint és kekszet hoztak, körbeültek, ettek, és azokról a nagy könyvekről beszélgettek, amiket meg akartak írni. Éltek, alkottak és nem kértek elnézést a gondolataikért.

A harlemi reneszánsz sokszínű művészeti palettáján a domináns költészet és próza mellett festészet, szobrászat, jazz és swing, opera- és táncművészet is szerepelt (a kor afroamerikai táncairól szóló írásunk itt olvasható). Azonban az összes művészeti ágban születő alkotás az afroamerikai identitás és önkifejezés erejét hordozta, emellett magukba foglalták azt a friss harciasságot is, amellyel az afroamerikaiak érvényesíteni kívánták politikai és polgári jogaikat. Az általuk kifejezett valóság fogta össze őket, közös jelentés húzódott meg bennük.

 Archibald J. Motley Jr. - Black Belt, 1934. (forrás)

A Harlemben központosuló élénk, afroamerikai kulturális tevékenység sok tehetős fehér embert is vonzott. Ilyen volt az újságíróként, később pedig fotósként tevékenykedő Carl Van Vechten, aki számos fiatal fekete írót és művészt ismert és támogatott, kulturális szervező munkássága - mely több afroamerikai szerzőt segített hozzá művei publikálásához - pedig a harlemi reneszánsz fontos hajtóerejének bizonyult. Temérdek portrét készített barátairól és ismerőseiről. Híres-hírhedt partijaiban, amelyeket Central Park melletti lakásában adott, olyan művészeket látott vendégül, mint Bessie Smith bluesénekes. Van Vechten közeli barátjának mondhatta többek között Walter White és James Weldon Johnson írókat is - utóbbi halála után a Yale Egyetemnek adományozta hatalmas volumenű gyűjteményét, és megalapította a James Weldon Johnson Memorial Collection of Negro Art and Letters-t (J. W. J. Néger Művészet és Levelek Emlékgyűjteménye).

Hagyaték

A harlemi reneszánsz művészeti alkotásaiban az afroamerikai lét és létezés valóságára találhatunk.

Bennük van az állampolgári jogokért és az egyenlőségért folytatott harc, a törekvés önmaguk egyéni és közösségi kiteljesítésére, a barátságok, a keresés és beilleszkedés igyekezete, a személyes történetek, amelyek egy közös jelentésben értek össze. Mindez azonban csak részben fedi azt, amit a harlemi reneszánsz alkotói átéltek és megörökítettek.

A képen Langston Hughes első verseskötete, The Weary Blues.

Az önkifejezést alapvető emberi viselkedési funkciónak mondhatjuk, de a művészetben olyan keretek közé kerül, melyek egyedivé és kortalanná teszik. Megszilárdítják a valóságnak egy dimenziójában, ahol bárki hozzáférhet, befogadhatja, megismerheti és akár belsővé is teheti. Nem könnyű megmagyarázni, miben áll e korszak jelentősége az afroamerikai állampolgárok számára; inkább csak átérezni lehet, sok figyelemmel és nyitottsággal. Valahogy úgy, mint az alábbi vers olvasásakor: nem tudjuk, milyen lehetett megélni mindezt, de meg tudjuk érteni, és megengedhetjük, hogy érzékenyebbé változtasson minket.

A képen Langston Hughes (Carl Van Vechten portréja).

Langston Hughes: Ábrándos változatok

Karom szélesre tárni

künn a fényes verőn,

táncban forogni, várni,

míg ég a nap, merőn.

A fa alatt, az esten

merengni szerteszét,

hogy száll az éj le resten,

mely, mint én, oly setét.

Ez álmaimnak álma

karom szélesre tárni

a nap felé zihálva.

Táncolni egyre! Várni,

míg fény van szerteszéjjel,

aztán pihenni kéjjel,

mint egy fa-csemete,

ha jő a nyájas éjjel

mely, mint én, fekete.

(Kosztolányi Dezső fordítása)