Az ezredforduló óta különösen sokat hallani arról, hogy a gyárak növekedésével és a globális kapitalizmus megerősödésével rengeteg szakma egyszerűen eltűnt. Nemcsak a néprajzi múzeumokban látható falusi mesterségek - a városokban  is megfigyelhető ez a jelenség. Bizonyos munkakörök eltűnése valamelyest indokolt, például az utcai lámpák meggyújtóira nincsen többé szükség, több kisiparos szakma azonban indokolatlanul és sajnálatosan van eltűnőfélben. “Öreg szakma, nem vén szakma” cikksorozatunkban ilyen szakmák mestereit keressük fel, hogy minél többen megismerhessék történetüket, munkájukat és műveiket. Elsőként Marácz Attila kalaposmesterhez látogattunk el.

Írta és fényképezte: Bera Viktor

Néhány évtizeddel ezelőtt még illetlenség volt fejfedő nélkül kimenni az utcára. Ma már kevesen hordanak kalapot, jó minőségűt pedig még kevesebben. A két világháború között a Király utcán végigsétálva szinte minden sarkon szembeötlött egy kalapszalon, ma már az egész országban csak egy maréknyi maradt.

A Bajcsy-Zsilinszky úton sétálva az arra járó Magyarország egyik utolsó kalaposmesterének, Marácz Attilának a boltját találja. 1988 óta működteti az üzletet, egy korábbi női kalapbolt helyén. Bent széles mosoly és egy kedélyes házaspár fogad, Attila a kalapokért, felesége, Marcsi pedig az ízléses díszítésért felel. Attila édesapja is kalaposként dolgozott, üzlete a Wesselényi utcában volt:

„Apám volt a családban az első kalapkészítő. Ő is úgy lett kalapos, hogy nagyon jó kézügyessége volt, aranyművesnek tanult a Király utcában. Akkoriban az aranyművesekhez nagyon sok kalapos járt ékszereket csináltatni.

Érdekelte őt ez a szakma, aztán úgy adódott, hogy az  egyik kalapos elhívta tanoncnak. Akkor még más volt a folyamat, nem a szakiskola volt az első, hanem a fiatalok elmentek a mester mellé és meg is tanulták a szakma csínját-bínját.

Én szerencsés voltam, hogy beleszülettem, mert később is még elleshettem sok mindent. Ez ma nagyon hiányzik az igazi jó kézművességből.”

A generációváltás nem volt magától értetődő: Attila nem is kalapos pályára készült, először közgazdasági technikumban tanult. Édesapja biztatására végülis letette a kalapos vizsgát, később pedig a mestervizsgát is.

„Amilyen nehezen beszélt rá édesapám arra, hogy ezt csináljam, annyira megszerettem később. Ő is tovább folytatta a mesterséget, tehát halála napjáig megvolt az üzlete, ezt mi tiszteletben tartottuk. Én eljöttem tőle, hogy saját üzletet alapítsak, de ő nem akarta feladni a sajátját. Neki ez volt az élete, az iparengedélyét is már én vittem vissza. Lelkileg nem tudta ezt abbahagyni.”

Az utánpótlással sajnos gondok vannak. Kevés kalapos van, mestervizsgát szerezni már szinte lehetetlen. Akik pedig mégis belevágnak, gyakran elbizonytalanodnak annak láttán, hogy mennyit követel ez a hivatás.

„Nem csak a tervezés a fontos, az elkészítés is: ez szaktudást, tapasztalatot és fizikai erőt is igényel. Csak úgy megy, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, meg kell tanulni elszúrni. Ahány féle anyag, annyiféleképpen kell velük bánni. Ugyanúgy, mint az emberekkel. Az már a szakma másik oldala.”

A gazdasági egyetemi képzés alatt gyakran elhangzik, hogy a családi vállalkozás egy nagy buktatót rejt magában: az otthoni hierarchia a munkahelyen konfliktust szülhet, illetve nehezebb a hatékony munkamegosztás. Itt mégis jól megoldották a helyzetet:

„A kézzel készült nemezelt kalap komoly fizikai munka, oda erős kéz kell. A díszítés pedig precíz, kreatív folyamat, ezért gondolom, hogy legjobban egy család tud összedolgozni.

Nálunk úgy működik, hogy én megcsinálom, formázom a kalapot, a végén pedig a feleségem díszíti, így lesz egy kerek egész. Mióta megismerkedtünk, együtt csináljuk a dolgot.

Sokan kérdezik, hogy hogy bírjuk egymást, de hála az égnek, nagyon jól megvagyunk.”

Cikkünk második részében a kalapkészítés technikai és gazdasági hátterébe is betekintést nyújtunk.