Írta és fényképezte: Bera Viktor

Néhány évtizeddel ezelőtt még illetlenség volt fejfedő nélkül kimenni az utcára. Ma már kevesen hordanak kalapot, jó minőségűt pedig még kevesebben. A két világháború között a Király utcán végigsétálva szinte minden sarkon szembeötlött egy kalapszalon, ma már az egész országban csak egy maréknyi maradt.

A Bajcsy-Zsilinszky úton sétálva az arra járó Magyarország egyik utolsó kalaposmesterének, Marácz Attilának a boltját találja. 1988 óta működteti az üzletet, egy korábbi női kalapbolt helyén. Bent széles mosoly és egy kedélyes házaspár fogad, Attila a kalapokért, felesége, Marcsi pedig az ízléses díszítésért felel. Attila édesapja is kalaposként dolgozott, üzlete a Wesselényi utcában volt:

„Apám volt a családban az első kalapkészítő. Ő is úgy lett kalapos, hogy nagyon jó kézügyessége volt, aranyművesnek tanult a Király utcában. Akkoriban az aranyművesekhez nagyon sok kalapos járt ékszereket csináltatni.

Érdekelte őt ez a szakma, aztán úgy adódott, hogy az  egyik kalapos elhívta tanoncnak. Akkor még más volt a folyamat, nem a szakiskola volt az első, hanem a fiatalok elmentek a mester mellé és meg is tanulták a szakma csínját-bínját.

Én szerencsés voltam, hogy beleszülettem, mert később is még elleshettem sok mindent. Ez ma nagyon hiányzik az igazi jó kézművességből.”

A generációváltás nem volt magától értetődő: Attila nem is kalapos pályára készült, először közgazdasági technikumban tanult. Édesapja biztatására végülis letette a kalapos vizsgát, később pedig a mestervizsgát is.

„Amilyen nehezen beszélt rá édesapám arra, hogy ezt csináljam, annyira megszerettem később. Ő is tovább folytatta a mesterséget, tehát halála napjáig megvolt az üzlete, ezt mi tiszteletben tartottuk. Én eljöttem tőle, hogy saját üzletet alapítsak, de ő nem akarta feladni a sajátját. Neki ez volt az élete, az iparengedélyét is már én vittem vissza. Lelkileg nem tudta ezt abbahagyni.”

„Nem csak a tervezés a fontos, az elkészítés is: ez szaktudást, tapasztalatot és fizikai erőt is igényel. Csak úgy megy, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, meg kell tanulni elszúrni. Ahány féle anyag, annyiféleképpen kell velük bánni. Ugyanúgy, mint az emberekkel. Az már a szakma másik oldala.”

A gazdasági egyetemi képzés alatt gyakran elhangzik, hogy a családi vállalkozás egy nagy buktatót rejt magában: az otthoni hierarchia a munkahelyen konfliktust szülhet, illetve nehezebb a hatékony munkamegosztás. Itt mégis jól megoldották a helyzetet:

„A kézzel készült nemezelt kalap komoly fizikai munka, oda erős kéz kell. A díszítés pedig precíz, kreatív folyamat, ezért gondolom, hogy legjobban egy család tud összedolgozni.

Nálunk úgy működik, hogy én megcsinálom, formázom a kalapot, a végén pedig a feleségem díszíti, így lesz egy kerek egész. Mióta megismerkedtünk, együtt csináljuk a dolgot.

Sokan kérdezik, hogy hogy bírjuk egymást, de hála az égnek, nagyon jól megvagyunk.”

Cikkünk második részében a kalapkészítés technikai és gazdasági hátterébe is betekintést nyújtunk.