Talán sehol a világon nem veszik annyira komolyan a futballt, mint Dél-Amerikában. Különösen Brazíliában, mikor az ország két legsikeresebb klubja feszül egymásnak a kontinens legfontosabb trófeájának elhódításáért. Jön a hatvanegyedik Libertadores Kupa döntője.

2021.01.29. Írta: Rada Bálint, borítókép: 2019-es döntő, Wikipédia

Hol a helye a dél-amerikai klubfutballnak?

A dél-amerikai klubok erősségét kifejezetten nehéz összemérni az európaiakkal, mert szinte sosem találkoznak egymással kompetitív keretek között. A kivételt hosszú évek óta a Klubvilágbajnokság (2004-ig Interkontinentális Kupa) jelenti. A dél-amerikai klubok teljesítményére szemléletes példa, hogy a Bosman-szabály 1995-ös megjelenéséig 20-13-ra vezettek a klubvilágbajnoki győzelmek összevetésében Európa ellen, azóta viszont 6-20 a mérlegük (2007 óta 1-13). Az átigazolási piac gyökeres átalakulása az ezredforduló környékén nagyon megviselte a dél-amerikai labdarúgást, a topklubok már nem tudták megtartani legjobb játékosaikat az európai gigászokkal szemben. Dél-Amerikából utoljára a Corinthians tudott győzni 2012-ben a Chelsea ellen, bár legutóbb a Flamengo is közel járt ehhez (hosszabbításban 0-1 a Liverpool ellen 2019-ben). 

Persze a kismintás eredmények mellett piaci alapon is megvizsgálhatjuk a helyzetet. Dél-Amerika legértékesebb bajnoksága 2020-ban a koronavírus-járvány miatt most szünetelő argentin elsőosztály, a Primera Division volt: a Transfermarkt egy milliárd ötven millió euróra becsülte a klubok értékét. Ez az európai ligák között a hetedik helyre lenne elég az angol, az olasz, a spanyol, a német, a francia és a portugál bajnokság mögött, majd a holland és az orosz után a brazil is éppen beférne a legjobb tízbe. Jelenleg a legtöbbre taksált dél-amerikai klub a Libertadores Kupa címvédője, a Flamengo (121,45 millió euró), mely a hetvenharmadik helyen áll a globális rangsorban – olyan klubok veszik körbe, mint a Celta Vigo, a Hellas Verona és a West Brom.

Akkor miért érdemes követnünk?

A dél-amerikai futball semmihez sem fogható. Teljesen mást jelent a riói tengerpart homokjában, mint Peru hegyi városaiban vagy Buenos Aires iparnegyedeiben. Brazíliában hagyományosan a szabadsággal azonosítják a játékot, míg Argentínában egyszerre jelenti a tangóhoz hasonló önkifejezést és a mindenáron győzni akarást. A társadalom és a futball kapcsolata egyszerre itt a legszentimentálisabb és a legradikálisabb: a játék kitörési lehetőség, vallás és egyben hatalmi eszköz is. Itt nem csak csapatot, de identitást is választasz: a legnagyobb rivalizálások mögött komoly vallási, társadalmi és politikai ellentétek feszülnek.

Kép: Boca Juniors szurkolók a River Plate elleni “Superclásicón”, AFP/Getty Images

A Libertadores Kupa 1960-ban indult útjára, majd évtizedeken keresztül az akkori Bajnokcsapatok Európa Kupájához hasonló színvonalon működött, sőt, nem egyszer felül is múlta azt. A Real Madrid európai uralkodását követően például alighanem a Santos volt a világ legjobb klubcsapata: Pelé és társai a brazil válogatottat három világbajnoki címig vezették, miközben a Santos az állami és az országos bajnokságok mellett 1962-ben és 1963-ban mind a Libertadores Kupát, mind az Interkontinentális Kupát (a Benfica és az AC Milan ellen) megnyerte. Az LK legsikeresebb klubja egyébként a hétszeres győztes, egyetlen döntőt sem veszítő argentin Independiente, a sorban a két Buenos Aires-i óriásklub, a Boca Juniors (6 győzelem) és a River Plate (4), illetve az uruguay-i Nacional (5) követi. Az argentinok 25-21-re vezetnek a brazilok előtt az elsőségeket tekintve, mellettük Uruguay (8), Paraguay (3), Kolumbia (3), Chile (1) és Ecuador (1) adott győztest a tornának.

Egy másik fontos érv az új tehetségek felbukkanása. 2011-ben például a Barcelona szurkolói a klubvilágbajnokság döntőjében találkozhattak először Neymarral, aki nem sokkal később már a katalán óriás színeit erősítette. Ugyanebben a Santosban játszott a fiatal Alex Sandro, Danilo kettős, de a Latin-Amerikából érkező sztárok névsorát a végtelenségig lehetne folytatni. Bár a tendencia az, hogy a legtehetségesebb fiatalokat még a felnőtt csapatba kerülésük kezdetén, kiskorúként Európába csábítják a legnagyobb klubok, az ilyen jellegű döntések továbbra is kockázatosak, ráadásul a Brexit kapcsán életbe lépő Premier League-szabályozások tükrében (kiskorú külföldi játékosok egyáltalán nem igazolhatnak a szigetországba) a globális játékospiacon is komoly változások mehetnek végbe – ez azonban egy külön cikket érdemelne.

A fiatalok mellett a Libertadores Kupa rendre felvonultat európai szemmel már ismerős neveket is, akik pályafutásuk csúcsán túl is élvezetet nyújthatnak a nosztalgiára vágyó szurkolók számára. Idén pályára lépett például Daniel Alves, Carlos Tévez, Oscar Cardozo, Lisandro López, Lucho González, Paolo Guerreiro, Roque Santa Cruz, Hernanes, Juanfran és Diego Alves is – két magyar játékos társaságában. Vadócz Krisztián Penarolja már a csoportkörben búcsúzott, a brazil születésű Vinícius viszont a legjobb nyolcig jutott a Nacional csapatával.

Superclásico helyett régi idők klasszikusa

A sorozat lebonyolítása egyre inkább az európai rendszerhez hasonlít. Harminckét csapat alkotja a főtáblát, akiket négyfős csoportokba sorsolnak. Az első két helyezett bejut az egyenes kieséses szakaszba, amely 2018-ig előre felvázolt ágrajz szerint zajlott (eredmények alapján kiemelték a csapatokat, az első játszott a tizenhatodikkal, a második a tizenödikkel, és így tovább). Sokáig az idegenben lőtt gól szabályát sem alkalmazták Dél-Amerikában, a döntőket pedig oda-visszavágós rendszerben rendezték. 2018-ban aztán Buenos Aires két ősi riválisa, a River Plate és a Boca Juniors jutott a fináléba, a rendbontások miatt pedig a visszavágót többszöri halasztás után Madridban kellett megrendezni. Azóta egymeccses döntőket tartanak.

Az egyik argentin óriás, a River tavaly az első egyfelvonásos finálénak is részese lehetett. A limai Estudio Monumentalban óriási fordítást produkált a Flamengo: a brazilok a 89. percben még hátrányban voltak, végül mégis 2-1-re győztek. A két klubot idén is a legnagyobb esélyesek között tartották számon, a Flamengo viszont már a legjobb tizenhat között lemondhatott arról, hogy hazai pályán, a legendás riói Maracanában játszhasson döntőt. A River azonban a koronavírus miatt hosszú hónapokra felfüggesztett szezonban ismét bejutott az elődöntőbe, ráadásul parádés teljesítménnyel. A Milliomosok tíz meccsen 31 gólt szereztek, a perui Binacionalt két meccsen 14-0-ra (8-0, 6-0), a Nacionalt 8-2-re ütötték ki (2-0, 6-2). Az elődöntőben azonban jött a veretlen Palmeiras: az odavágón hiába birtokolta többet a labdát a River, ez mit sem ért a brazilok ellen (0-3). A visszavágón még nyomasztóbb volt az argentin fölény (lövések: 23-6, ebből kapura tartó: 11-0), ám a Palmeiras kihúzta 0-2-vel, így veretlenségét elvesztette, de továbbjutott a döntőbe. A másik ágon is brazil-argentin rangadót rendeztek, a Riverhez hasonlóan azonban a Boca Juniors sem tett eleget azért, hogy újabb Superclásicóra kerülhessen sor: Carlos Tévez csapata 3-0-s vereséget szenvedett a Santostól.

Kép: Palmeiras - Santos, Marcos Alves/O Globo

A Palmeiras és a Santos egyaránt Sao Paulo államának klubjai, ősi riválisok, közös meccseiket Clássico de Saudade-nak („a régi idők klasszikusának”) nevezik.

Először 1916-ban találkoztak, ráadásul ők a rekordbajnokok is: a Palmeiras 10, a Santos 8 ligagyőzelmet szerzett eddig a Serie A-ban. Libertadores Kupák tekintetében a Santos áll jobban három elsőséggel. A Palmeiras egyedül 1999-ben győzött a sorozatban, annak a Luiz Felipe Scolarinak a vezetésével, aki három évvel később ötödik vb-címéig vezette Brazíliát. A csapatban három későbbi világbajnok (Marcos, Roque Junior, Júnior) is szerepelt. A két klub utoljára a brazil bajnokság 24. fordulójában találkozott egymással, akkor 2-2-es döntetlen született.

Belharc a Maracanában

Tavaly a 3. helyet szerezte meg Brazíliában a Palmeiras, mely 2018-ban még bajnoki címet ünnepelhetett. Idén jelenleg az 5. helyen szerénykednek (tíz pontra a listavezető Internacionaltól), ám ők a Brazíliában hatalmas presztízzsel bíró Campeonato Paulista (Sao Paulo állami bajnokság) címvédői. A csapat a második legkevesebb gólt kapta a bajnokságban, stabil védelmére pedig a döntőben is szüksége lesz. A szakvezető Abel Ferreira mindössze 42 éves – a portugál mester a Braga és a PAOK irányítása után idén került a Palestra kispadjára. Taktikailag igen rugalmas: míg a bajnokságban leginkább a 4-1-4-1-es, illetve a 4-2-3-1-es rendszert favorizálja, addig a River két vállra fektetése során mindkét meccsen 3-4-2-1-es felállást választott, melyben két szárnyvédő és két támadó középpályás segítette a támadójátékot.

A zöldek kapusa, Wéverton a kontinens egyik legjobb hálóőrévé nőtte ki magát. A bajnokságban tíz kapott gól nélküli meccse van (3. legtöbb), 80%-os védési hatékonysággal (1.) és 0,84 meccsenkénti kapott góllal (1.). A Libertadores Kupában még ennél is kiemelkedőbbek a számai: 39 védése van (3.), 0,5 gólt kap meccsenként (2.), a lövések 87%-át hárítja (2.). Remek teljesítményére a brazil válogatottnál is felfigyeltek: Peru és Bolívia ellen például az októberi vb-selejtezőkön is ő védte a Seleção kapuját.

A védelem egyik kulcsembere a paraguay-i válogatott Gustavo Gomez, aki 2013-ban 8,5 millióért igazolt az AC Milanba. Ott nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Dél-Amerikában ugyanakkor remekel. Mellette az olimpiai bajnok Luan kap gyakran lehetőséget, illetve háromvédős rendszerben Alan Empereur, aki a Hellas Veronától érkezett kölcsönbe. A brazil válogatott Marcos Rocha alapból jobbhátvéd, ám középen is képes remekül játszani. Rocha 11 évet töltött az Atletico Mineiro színeiben – a klubbal 2013-ban Libertadores Kupát is nyert, többek között Ronaldinho oldalán. A védelem két szélen a kontinens talán legjobb párosa a zöldeké. Matias Vina 23-szoros uruguayi válogatott, idén ő mutatta be a legtöbb sikeres szerelést az LK-ban. Gabriel Menino a csapat egyik legnagyobb értéke: csupán húsz éves, ám már túl van élete első brazil válogatott behívóján, a hírek szerint pedig a Barcelona is érdeklődik iránta. Pályáját belső középpályásként kezdte, Ferreira azonban gyakran a jobboldalon számol vele. A védelem erősségét jól jelzi, hogy a chilei válogatott Benjamín Kiscevic, illetve a brazil Mayke csupán kiegészítő emberek a csapatban.

Kép: Gabriel Menimo, Cesar Greco

A középpálya összetételét Ferreira folyamatosan az ellenfeléhez igazítja. Ennek megfelelően az egyetlen kirobbanthatatlan láncszem a brazil box-to-box középpályás, Zé Rafael, aki remek fizikumával a romboló munkát is képes elvégezni, ám a támadásépítések és lövések területén sem lehet rá panasz. Mellette egy óvatosabb felállásban két fiatal, Danilo és Patrick de Paula kaphat helyet. A klub egyik legismertebb játékosa és csapatkapitánya szinte biztosan lemarad a döntőről: a leginkább durvaságairól híres Felipe Melo az Interben, a Juventusban és a brazil válogatott vb-keretében is megfordult, 37 évesen azonban már nem kímélik a sérülések. 

4-3-3-as rendszerben nyolcasként, 4-2-3-1-ben tízesként kaphat helyet Raphael Veiga, aki 11 góljával klubja legeredményesebbje a bajnokságban. Szintén a támadók mögött érzi jól magát Lucas Lima, aki 14-szeres brazil válogatottként pont a Santosból érkezett. Az irányítóval együtt lett brazil válogatott Gustavo Scarpa. A River ellen ő és Rony kezdtek, utóbbi szerepeltetése pedig a Maracanában is borítékolható. A 25 éves játékos elsősorban baloldali tükörszélső, ám középen is képes játszani. Idén 5 góllal és 7 gólpasszal vezeti a kupa kanadai táblázatát. Amennyiben 4-3-3-as rendszerre szavazna Ferreira, a jobbszél szinte biztosan Gabriel Veroné lenne, aki Menino mellett a klub legnagyobb tehetsége. 2019-ben világbajnok lett a brazil U17-es válogatottal és a torna legértékesebb játékosának választották, az idei LK-sorozatban már három gólja van. Őt szinte biztosan látjuk még Európában.

A középcsatár posztján általában két játékost forgat Ferreira, akik nemcsak megfordultak Európában, de játszottak is egymás ellen. Willian az utóbbi mérkőzéseken a támadóharmad minden posztján megfordult, annak idején, a  néhai Metaliszt Harkiv színeiben még az Európa Ligában is szerepelt. A csapat legnagyobb sztárja ugyanakkor egyértelműen Luiz Adriano. Ő a Sahtar Donyeck történetének legjobb góllövője, az első játékos, aki egymás után két mesterhármast lőtt a Bajnokok Ligájában, és Messi mellett az egyetlen, aki 5 gólt lőtt egy BL-találkozón. Idén 90 percenként jegyez egy gólt vagy gólpasszt.

Kép: Luiz Adriano, Bruno Ulivieri/AGIF

A túloldalon kevésbé ismert nevek alkotják a Santos keretét, a tavalyi Serie A második helyezettje ugyanakkor nem túl parádés bajnoki szereplése (10. hely) ellenére sem nevezhető esélytelennek. Edzőfronton egy tapasztaltabb szakemberrel dolgoznak, akiről azonban nehéz lenne azt állítani, hogy hosszú távra tervez: Cuca 22 év alatt 19 különböző csapatnál fordult meg, köztük a Palmeirasnál is. A sors fintora, hogy egyik legnagyobb sikerét a zöldekkel érte el: 2016-ban bajnok lett és az év edzőjének választották. Libertadores Kupát is nyert már: ő edzette a Ronaldinhóval felálló Atletico Mineirót. Ez a harmadik ciklusa a Santos edzőjeként. Játékrendszere a Palmeirashoz hasonló, ám Cuca kevésbé szereti variálni csapatát: alapfelállása 4-2-3-1, esetenként 4-3-3. A döntőről több kulcsemberük is hiányozni fog: az uruguay-i válogatott Carlos Sánchez sérült, a csapatkapitány Alisson pedig koronavírussal küzd, így kérdéses a játéka. Kapusposzton is vélhetően a vírus dönti el a kérdéseket: Joao Pedro ugyan az utóbbi fordulókban kiszorult a kezdőből, ám John Victor vírusfertőzöttsége miatt most visszatérhet.

A védelemben egy jól bejáratott négyes jellemzi a Santost: baloldalon az U23-as válogatott Felipe Jonatan kirobbanthatatlan, a túloldalon pedig a veterán Pará – ő az utolsó, aki még tagja volt a 2011-es kupagyőztes kezdőcsapatnak. A védelem vezére a Club Brugge-től kölcsönvett Luan Peres, akihez a nemzetközi sorozat idei szezonjának legtöbb közbeavatkozása (30), legtöbb blokkolt lövése (11) és legtöbb labdaszerzése (32) is fűződik. Párja a Boca ellen az a Lucas Verissimo volt, aki nyáron a Benficához igazol majd.

Kép: Santos, FotMob

A középpályán a védekező feladatokat szinte biztosan Diego Pituca látja majd el, aki a torna után Japánba szerződik. Mellette Alisson és Sánchez hiányában a Red Bull Brasilból igazolt Jobson kaphat szerepet, három középpályás esetén pedig Madson is játszhat. A támadások kulcsembere azonban egy sokkal offenzívebb játékos, Marinho. Ő ballábasként főleg jobbról mozog befelé, de balszélsőként vagy a csatár mögött középen is bevethető. Tizenhat gólja (1.) és hat gólpassza (3.) van a bajnokságban, további négy gólja és egy asszisztja az LK-ban, ráadásul magasan vele szabálytalankodtak a legtöbbet mindkét sorozatban. Marinho mellett alapember a csapat tízese, a venezuelai válogatott, Yeferson Soteldo. Igazi kétlábas játékos, a technikás brazil ligában is kiemelkedő cselezőkészséggel. Amennyiben a 4-2-3-1-es felállást választja Cuca, Soteldo és Marinho párosa vélhetően Lucas Bragával egészül majd ki.

A csapat legnagyobb tehetsége a középcsatár, Kaio Jorge, akit sokan Neymar utódjának látnak Santosban. Gabriel Veronnal együtt lett U17-es világbajnok, ott 3. lett a góllövőlistán, idén pedig már 5 gólja van a Libertadores Kupában. A hírek szerint a Juventus már jelentkezett is érte.

Kép: Kaio Jorge, Marcelo Endelli/Getty Images