A nyaralásunk tervezésekor sokszor a kulturális adottságok alapján választunk úticélt. A múzeumok, színházak, természeti örökségek mindig is vonzották a turistákat, de vajon milyen lenne operát hallgatni egy régi vasgyárban? Vagy egy ipari parkban sétálgatni, amit múzeumként élesztettek újjá? Szücs Zoltánnal, TDK-nyertes mesterhallgatóval beszélgettünk az ipari örökségek újrahasznosításáról és az identitástudatban betöltött szerepükről.

2021. 02. 18. Írta: Belayane Najoua, borítókép: Michael Gaida, Pixabay

Szücs Zoli és Keszey Tamara közös munkájáról korábban írtunk, ahol arra is kitértünk, hogy miként lehet oktató és hallgató között létrehozni egy sikeres együttműködést: egy Országos Tudományos Diákköri Konferencia győztes dolgozatot, két TDK Best Paper  és egy Hallgatói Tudományos Kiválósági díjat.

A kulturális örökségek és a turizmus

Az fejlett országokban a kultúra a turizmus egyik húzóágazatává vált. Az utazók sokszor választanak úticélt a kulturális sajátosságok alapján. A kulturális örökségek a turizmus gócpontjaivá váltak - gondoljunk csak Matchu Picchura, a Colosseumra vagy az Eiffel-toronyra. Egy korábbi cikkünkben már írtunk a dark turizmusról és arról, hogy miért is vágyunk hátborzongató, félelemkeltő helyekre. Ezen örökségek megóvása, karbantartása nemcsak a turizmus és a gazdaság szempontjából fontos, hanem az adott nép identitástudatában is jelentős.

A kutatás fontosságát Zoli így írta le: “Elsősorban szerintem a helyi közösségek miatt van erre szükség, akiknek traumatikus tud lenni egy elhagyatott, omladozó ipari létesítmény, aminek egyébként fontos helye van a környék identitásában és kollektív memóriájában. Ha ezek az emlékek ott hevernek parlagon, romló állapotban, az megtöri a folytonosságérzetet, ami számos problémát vet föl a munkások és leszármazottaik pszichológiai jólléte kapcsán is. Nem beszélve arról, hogy a revitalizált ipari örökség munkát és közösségi tereket adhat számukra. Persze arra is figyelni kell, hogy a jobb vásárlóerővel érkező turisták ne szorítsák ki a helyieket az ipari emlékek élvezéséből - ez sajnos általános tendencia a dzsentrifikálódó európai rozsdaövezetekben.”

Az identitástudat és az ipari örökségek kapcsolata

Az identitás megőrzéséhez - ugyanúgy, mint a nemzeti kultúra fenntartásához és átadásához - intézmények kellenek: a templom és az iskola mellett a család, folklór csoportok, pártok, rádiók, televíziók, újságok és az ipari örökségek is ide sorolhatók. Ha ezek hiányoznak vagy elvesznek, az identitásőrzés nehezebb vagy egyszerűen lehetetlen.

Nyílt nap volt a Csepel Műveknél [Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, Budapest] (...). A házigazda az egyik vasfeldolgozó egység vezetője volt. Megnézhettük az egész folyamatot, és elmondta, hogyan kezdte ezt a szakmát, milyen eszközöket használtak, majd elmehettünk és sétálgathattunk a gyár területén (...). Nagyon érdekes volt, hogy a gyár milyen szerepet töltött be a helyi közösségben, például amikor egy zsíros kenyérszeletet adtak a Lenin-szobor kezébe, vagy mikor Kádárnak személyesen kellett meglátogatnia Csepelt, hogy megnyugtassa az embereket, hiszen mindenki tudta, hogy káosz lenne, ha egyszer az a tízezer dolgozó egyszerre válna mérgessé

- olvashatjuk a tanulmányban az egyik interjúalany válaszát. (58.o)

Az ipari örökségek a történetükkel elmesélik a múltat, és egységet képeznek a társadalmi rétegek között. “Az ipari örökségek abszolút erősítik és újraformálják az adott közösség identitását, hiszen az örökségek nagy hatással vannak a helyi kultúrára, és beépülnek a mindennapokba. Ezenkívül egyfajta helykötődést is létrehoznak az emberekben, amik leginkább a szájról-szájra terjedő mondásokkal tudnak fennmaradni” - mondja Zoli.

Hogyan viszonyulnak a fiatal felnőttek az újrahasznosított ipari örökségekhez?

“Az országszerte terjesztett kérdőívben meglepő többségben voltak azok, akik valamilyen szempontból pozitívan értékelték az ipari örökségek újrahasznosítását. A válaszok alapján az öt elkülönített klaszter közül a két legnagyobb klaszterbe tartozó válaszadók rendkívül pozitívan álltak a témához. A magyar egyetemisták nyitottak az új funkcióval felruházott örökségek iránt, mint a színházként működő vasgyár vagy az irodaként használt raktár” - ismerteti Zoli a felmérések eredményeit.

Az újrahasznosítás kockázatai

Kép: Michael Gaida, Pixabay

Zoli szerint fontos, hogy az újrahasznosításnál bevonják a helyi közösségeket is.”A mélyinterjúk során kiderült, hogy az ipari örökségeknek nagy hatásuk van a helyi kultúrában, és az emberek észreveszik, ha valami ikonikus sajátosságot változtatnak meg.

Meg kell maradnia a kapcsolatnak az ipari létesítmény és a helyi közösség között, hiszen a közösség kollektív emlékezetében ott vannak azok a történetek, amik az előző generációkban az ipari örökségek kapcsán megszülettek

- hangsúlyozza Zoli az újrahasznosítás módját. “Nagy veszélye ezeknek az újrahasznosításoknak, hogy az örökség lelkét és karakterét, amivel a helyi közösség azonosul, a műemlék elkerítésével vagy sterilizálásával elveszik.”

Helyek, amelyek megmentésre várnak

Bár vannak itthon kétségtelenül jó példái is az újrahasznosításnak, ennél sokkal tudatosabban kellene védenünk ezeket a fantasztikus értékeket, amik identitást, történelmet és társadalmi egységet tudnak létrehozni

- mondja Zoli, mielőtt elmesél két, a szívéhez közel álló esetet.

Ózdon a gyár tulajdonképpen a város központja, nincs klasszikus főtér, hanem a gyár maradványai vannak. Egyébként is jellemző, hogy a szocialista városoknak nincsenek klasszikus központjai, és ez Ózdon is jelen van, a munkáskolóniák és maga a város is a gyár köré épültek.

Nem nehéz belátni, hogy egy nehézipari létesítmény hullája a város közepén nem feltétlenül javítja a helyiek jó közérzetét, vagy szolgálja ki azokat az igényeket, amiket más településközpontok igen.

Óriási dolog lenne, ha új életet tudnának lehelni az erőműbe. Voltak próbálkozások és megépült a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark, de ez még nem hoz olyan fordulatot, amivel a várostörténet, településszerkezet, helyi identitás, "kohászkultúra" szempontjából a gyár méltó helyét tudná betölteni a város életében. 

A Közvágóhíd esetében egy alulról jövő, spontán szervezett kulturális központ volt kialakulóban, próbatermekkel, klubokkal, ami, habár fejlesztésre szorult, de értéket teremtett volna. Ehelyett a dózer eltüntette a védett komplexum szinte egészét, és később egy exkluzív lakóparkot építettek a helyére. Ezek szomorúan elszalasztott lehetőségei az újrahasznosításnak, illetve azon értékek megőrzésének, amiket egy-egy ilyen műemlék közvetíteni képes. 

Vannak-e követendő nemzetközi példák?

“A kutatásom résztvevői igen vonzónak találták a Vitkovicei Vas- és Acélművek átalakítását Csehországban, ami nyaranta a Colours of Ostrava fesztivál helyszíneként is szolgál, és lenyűgöző látványt ad a koncertek mögé. Akik viszont a múzeumot preferálják, mint új funkció, számukra a belga Bois du Cazier szénbánya lehet igen érdekes, gyönyörűen felújított múzeum, ahol egy bányatragédiáról is lehet tanulni. Az egyik legsikeresebb példaként a Zollverein szénbányát szokta emlegetni a szakirodalom, Essen városában, ahol a természeti rekultiváció is figyelemre méltó. Emellett nekem egy személyes kedvencem a marseille-i Friche Belle de Mai, ami egy dohánygyárból kialakított kulturális és közösségi központ, múzeummal, könyvtárral, színháztermekkel, koncertteremmel, saját rádióállomással, szép street art alkotásokkal és persze járványhelyzeten kívül időnként egy-egy erős technobulival.”