Kívánom, hogy ne legyen igazam, de van egy nagyon erős félelem bennem, hogy a tegnapi borzalmas, közel 300 áldozatot követelő repülőgép-merénylet elkövetőinek kilétére sosem fog fény derülni. A szerencsétlenség helyét jelenleg egy paramilitáris horda ellenőrzi. A fekete dobozok már az oroszok kezén vannak. Kijev és Moszkva egymásra mutogat. Közben pedig az ukrán és az orosz maffiaállam közötti konfliktusnak már legkevesebb 181 uniós állampolgár esett áldozatául.

Tessenek mondani: miért hagytuk, hogy így legyen?

http://index.hu/galeria/index/kulfold/2014/07/18/megindult_a_harc_a_fekete_dobozert/

Fél éve húzódik Európa hátsó udvarában egy megoldhatatlannak tűnő fegyveres konfliktus. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, mikor következik be ez, vagy egy hasonló katasztrófa.

Miközben a világ vezetői részvétnyilvánításokkal és óvatos nyilatkozatokkal nyugtatják a közvéleményt, az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli ülésén garanciákat követel Oroszországtól(!) és a donyecki felkelőktől(!!!) a pártatlan kivizsgálás biztosítására. Tudvalevőleg a félkatonai felkelő csoportok garanciaképessége vetekszik a Bank of Englandével. Az ENSZ ezt tapasztalhatta már Ruandában és Boszniában is. Amíg az ENSZ a megfelelő garanciákra vár, a felkelők botokkal járják a roncsokat, nem tudni, milyen célból. Bizonyára magasfokú törvényszéki helyszínelői tapasztalataikat latba vetve.

A szakadár csapatok eleddig hathatós támogatást kaptak az orosz hadseregtől. Attól az Oroszországtól, amely gazdasági és társadalmi bajait elfedni próbálván, történelmi szokásaihoz híven területi hódításokba kezdett. Miközben Európa és a világ jobbik fele a globalizáció és szabadkereskedelem, illetve az átláthatatlan pénzügyi rendszer összefonódásainak problémáival viaskodik, Oroszország 19. századi módszerekkel, retorikával és hatalomgyakorlással próbálja felvenni a versenyt a hanyatló Nyugattal.

Mindehhez adott egy erős, omnipotens vezető, akinek népszerűsége rekordot dönt, amióta az ukrajnai káoszt kihasználva visszacsatolták a Krím-félszigetet. Ez a fajta erőpolitika, legyen szó a külkapcsolatokról, vagy az ellenzékkel való bánásmódról, módfelett imponáló az itthoni közvélemény jelentős részének is. A betyáros Vlagyimir jól megmutatja a halvérű eurokratáknak! Erős nemzeti öntudat, erős hadsereg, erős tradíciók, államilag támogatott buziverés! Ez kellene a magyar népnek is!

A rövid emlékezetű magyar punditok ("beszélő fejek") csak éppen azt felejtik el, hogy akárhányszor csak Magyarország közel sodródott az éppen aktuális orosz türannoszhoz, csúfosan megjárta. Nincs is ebben semmi meglepő: egész kulturális örökségünk, gondolkodásmódunk, vallásunk, történelmünk a Nyugathoz húz, oda köt, oda taszít minket. Ahogyan azt John Lukacs megmondta: "A Nyugat a mi keresztünk. Mint Krisztus keresztje: egyszerre tragédia és remény. Letenni sem tudjuk."

Nem vonzó ez a Nyugat most, persze. Az Európai Unió gazdasági és politikai válságban van. Haragszanak a déli államok az északiakra, az északiak a déliekre, a britek meg mindenkire. Nehéz azonosulni a brüsszeli döntéshozókkal, ha évekig tart a polémia arról, hogy bele legyen-e írva egy halálian unalmas jogi szövegbe a kereszténység, vagy ne legyen.

Elfelejtjük közben viszont, hogy mekkora szerencse, amíg ilyen problémákkal kell küzdeni. Nem azzal, hogy pár szerencsétlen hülye mikor ereszt ránk egy hat méteres rakétát. Talán ennek kell lennie az egyik első közös nevezőnek: a lassan hetven esztendős európai béke megőrzésének. Csak sajnos nem készült fel rá senki sem, hogy ilyen fenyegetettséggel kell pont a legrosszabbkor szembesülni.

Pedig Európa öndefiníciójának valahol itt kell kezdődnie. Európai az, aki a magántulajdont tiszteli. Európai nem ad kib*szott rakétát olyannak, aki azt se tudja, hova lövi. Európai tiszteletben tartja a másik nemzetet. Európai nem löveti le az újságírót, ha rosszat írnak róla, és nem csukatja le a politikai ellenfelét.

És minden fenti kritérium tekintetében, sajnos sem Ukrajna, sem Oroszország nem Európa. Nem mellesleg, ezt már Szűcs Jenő is megírta több mint harminc éve, szigorúan társadalomelméleti szempontból. Kérdés, felfogjuk-e ezt végre? Az Uniónak lesz-e végre annyi önbecsülése, hogy büszke legyen arra, amit 1951 óta megteremtett? És főképpen, lesz-e ereje, hogy megvédje az állampolgárait? Vagy hány MH17-esnek kell még történnie ahhoz, hogy összekapja magát?

Sajnos, közben Magyarországnak pontosan tízmilliárd nyomós indoka lett, hogy az oroszokkal tartson, ha kenyértörésre kerül a sor. És ha valóban így lesz, akkor a Jóisten legyen irgalmas hozzánk. De lehetőleg a protestáns. És ne a görögkeleti.